Kritika a Pesti Magyar Színház Rómeó és Júlia feldolgozásáról

Napjainkra valóban negédes kliséhalmazzá alacsonyodott Rómeó és Júlia története? Vagy Shakespeare legismertebb tragédiája közvetíthet valamiféle fennköltebb erkölcsi üzenetet a jelen színháznézői számára is? Eperjes Károly rendezői állásfoglalását tekintve határozottan igenlő választ adhatok. A Magyar Színház Rómeó és Júlia feldolgozásáról két teltházas előadás után adok közre kritikát.

Forrás: Magyar Színház, fotó: Kovács Milán

Ahogyan az élet minden területén, a színházban is az egyensúlyt keressük. A túlzottan dekonstruktív feldolgozások olykor, mintha kizárnának a megismerésből, a hagyományokhoz túlontúl hű értelmezések pedig olyannyira merevnek hathatnak, hogy szinte szomjazunk a kortárs elvonatkoztatás felszabadító légáramára. Nehéz a két pólust kibékíteni. A Magyar Színházban bemutatott Rómeó és Júlia interpretáció éppen azért szerethető, mert Eperjes Károly mélységes tisztelettel ragaszkodott Shakespeare taktikájához, melynek lényege, hogy jó arányérzékkel elégíti ki a bohózatokra kiéhezett, és az emelkedettebb szellemiségre vágyó nézőket egyaránt. Nem rugaszkodott túl magasra, de nem ereszkedett alá a porba sem.

Forrás: Magyar Színház, fotó: Kovács Milán

A fehérre meszelt díszlet Shakespeare színházának díszlettelenségét idézte, mely azzal, hogy a színek és felvonások közötti vakfoltok után ugyanabba az egységes háttérbe ütközött a tekintetünk, egyfajta statikus drámai időtlenség benyomását keltette. Szinte nem is érzékeltem az idősíkokat, csupán az érzelmek hullámzásának jelenét éltük meg, melyre a szöveg ráerősített. Másfelől, izgalmas dinamikát teremtett, ahogyan a két ellenséges család tagjai és szolgálói, piros-kék jelmezeikben, mint festékfoltok töltötték meg ezt a tiszta vásznat. A jelmezek lezser összefűzöttségükkel Pier Paolo Pasolini Dekameronjának freskó-utánérzésszerű reneszánsz öltözékeit juttatták eszembe, míg Júlia tüllel és rózsaszín selyemvirágokkal ékített smaragdzöld ruhája, a piros báli ruha, vagy a finoman hímzett, fehér gyászruha Franco Zeffirelli filmfeldolgozását elevenítették fel. A hagyományokhoz hű rendezői törekvés volt tetten érhető az olyan megkerülhetetlen szimbólumok használatában is, mint az alma, mely áttételesen Parisz vívódására emlékeztethet, arra vonatkozóan, melyik istennő szépségét dicsérje vele. Jelképesen, az erkélyjelenet során Rómeó is annak a nőnek adta át az almát, aki sorsát végzetesen megpecsételte.

Forrás: Magyar Színház, fotó: Kovács Milán

A kortárs befogadhatóság javára vált, hogy a profán, olykor pajzán nevettető szándék mentsvára volt az erős impulzusokhoz szokott, ingerre szomjazó figyelemnek, azonban a költői pátosz ellensúlyként megmaradt. Ez leginkább a különböző fordítások váltakozásában konkretizálódott. A költőiséget a Kosztolányi Dezső által fordított, néhol Arany János stílusának veretességét idéző szöveghelyek, míg a hétköznapiságot Mészöly Dezső higgadtabb fordításai fejezték ki. A nyelv dialógusokba fűzött önkényes formái mellett, megjelentek az olyan kvázi természetes jelek, melyek a testbeszédbe ültethetők, s mondhatni spontán reakciót váltottak ki az ösztönös kapcsolódás által, amely némelyik motivált nyelvi poénnal nem következett be azonnal. A rendezés azonban ennél nem merészkedett tovább, holott ennek a színműnek kiváló interaktív vetülete lehetne, amelyet – főleg, hogy a célcsoport jelentős százalékát iskolás fiatalok teszik ki, akik keresnék a kapcsolódást a színházzal – illett volna kihasználni, nem feltétlenül bontotta volna meg a tragédia fennköltségét. Az óvatos periodikusság jellemző a színek lüktetésére is. Amikor a néző már érzi, hogy a koncentráció horizontja kezd befelhősödni, és éppen elkalandozna, egy számtalan történést összesűrítő jelenet felívelő hulláma hirtelen magával ragadja. Ez a találékony ellenpontozás számomra Csajkovszkij fantázia-nyitányát idézte meg, melyben az ellenségeskedés káoszából, lágyan zokogó vonósaival és fúvósaival kibontakozik a desz-dúr szerelmi téma. Csakhogy, amíg Csajkovszkij zenéjében megvan a forradalmi hév, itt a színészi játék tekintetében néhol pontosan ez az, ami kissé hiányzott.

Forrás: Magyar Színház, fotó: Kovács Milán

A dajkát megformáló Soltész Bözse kiváló közvetítője volt a komikumnak, mindemellett meglepő könnyedséggel váltott álarcot, és vedlett át vérbeli komikából meggyőző tragikába. A testkomikum mestere Haumann Máté volt Mercutio szerepében, aki prózai játékában is útjára engedte azt a tüzet, amely színésztársai karakterformálásából – például Barsi Márton Tybaltjából – olykor hiányzott. A másik fajsúlyos alakítás határozottan Pavletits Béláé volt, aki Capuletet keltette életre. Mellette Kovács Frigyes Montagueja színtelennek tűnt, sőt a Capuletnét alakító Trokán Annát is elnyelte a tragédia csúcspontjain. A mellékszereplők közül számomra kiemelkedett még Viczián Ottó Lőrinc barátja, aki legvégül alázatossággal volt kénytelen meghajolni „a drámai fordulat” hatalma előtt, – mely a történetet oly ötletesen megcsavarja – ezzel a végső percekben tovább fokozva a néző megrendülését.

„A dajkát megformáló Soltész Bözse kiváló közvetítője volt a komikumnak, mindemellett meglepő könnyedséggel váltott álarcot, és vedlett át vérbeli komikából meggyőző tragikába. A testkomikum mestere Haumann Máté volt Mercutio szerepében, aki prózai játékában is útjára engedte azt a tüzet, amely színésztársai karakterformálásából – például Barsi Márton Tybaltjából – olykor hiányzott. A másik fajsúlyos alakítás határozottan Pavletits Béláé volt, aki Capuletet keltette életre.”

Forrás: Magyar Színház, fotó: Kovács Milán

A főszerepekben tündöklő fiatal színészek, Wettstein Márk és Kiss Anna Gizella szerfelett bájosak voltak, mintha csak ezekre a szerepekre teremtették volna őket, de az előadás kétszeri megtekintését követően az a benyomásunk támadt, hogy egyikük sem élt még át olyan elsöprő erősségű kapcsolódást valamiféle éltet is felülmúló hittel, amely a tragikum legnagyobb csapására sem inog meg. Viszont talán pont ennek köszönhettük, hogy nem vesztették el azt a gyermekded naivitást, mely olyannyira a javukra vált a szerelmi jelenetekben. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy az utolsó felvonásban – a színészi játék kárára – olyannyira felgyorsultak az események, hogy a fiataloknak, mintha még megrendülni sem lett volna idejük. Ez határozottan elvett a katarzis intenzitásából.

Forrás: Magyar Színház, fotó: Kovács Milán

A második, egyben utolsó felvonás egy kissé hatásvadász szimbólummal zárult, melyben az erkélyen a Herceg állt, oldalán egy asszonnyal, akinek karjában kisded szunnyadt. Ebben teljes mértékben azt a kinyilatkoztatást láthattuk megelevenedni, hogy a tragikus hősök halála nem volt hasztalan, hiszen önfeláldozásukkal beköszöntött az örök béke, mely új korszakot nyitott meg. A modern világ individualizmusának tükrében ez a semmiért egészen tipikus esete. Mindenesetre, ha a mintaadó görög dráma szellemiségére visszatekintünk, e következtetés tévesnek bizonyul, hiszen az individuum alárendelése a közösség javának az ókori eposzok és tragédiák világképében – legyen szó Aeaneisról, Íphigeneiáról, Antigonéról vagy Prométheuszról – a legnagyobb erény. Ez a kép tehát sokat elárult a rendező mindenségszemléletéről is, aki a hagyományos erkölcsök és értékrend mellett tette le a voksát, nem törődve azzal, hogy – Szabó Lőrinc szavaival – a modernek vagy a törvény mit követelnek…

Legközelebbi előadások: november 19. , november 20.

Jegyek Jegyek