LEGUTÓBBI BEJEGYZÉSEK

about

  • „…de mi már tényleg félszavakból is megértjük egymást…” – Interjú Kovács Mátéval és Katona Péter Dániellel

    „…de mi már tényleg félszavakból is megértjük egymást…” – Interjú Kovács Mátéval és Katona Péter Dániellel

    Kovács Máté és Katona Péter Dániel, akik a Kultúrbrigád megszűnése óta nem dolgoztak együtt, ismét egyesítik kreatív energiáikat. Színházi együttműködésük „katalizátora” a Klub Színházi Kollektíva, melynek keretein belül nemcsak korábbi sikerelőadásaikat hívják életre, hanem újabb produkciók létrehozását is tervezik. A részletekről páros interjúban kérdeztem a fiatal színművészeket.

    Klub Színházi Kollektívát az értékmegőrzés- és teremtés szándékával hívtátok életre. Esetleg valami más is meghúzódik a kezdeményezés mögött? Máté esetében – aki jelenleg szabadúszó – esetleg „a társulatszerűség” érzése?

    Máté: Az Átriumban ismertük meg egymást Petivel. Onnantól kezdve sokat dolgoztunk együtt, új előadásokban szerepeltünk, így kialakult egy szakmai barátság, amely személyes barátsággá fejlődött az évek során. Szóval, amikor jött a hír, hogy megszűnik a Kultúrbrigád, szerettünk volna egyrészt továbbra is együtt dolgozni, másrészt volt két előadásunk, és ezeket életben akartuk tartani. (A bogyósgyümölcskertész fia, Holtverseny) Így azon kívül, hogy a monodrámákat továbbvihessük, a Klub biztosíték arra, hogy a jövőben együttműködhessünk, és ennek legyen egy kerete.

    Péter: Nem a biztonságos közeg megteremtése volt a cél, hanem egészen egyszerűen az, hogy ezt a két előadást továbbra is tudjuk működtetni, illetve, hogy ezeknek a javadalmaiból, a mi szorgalmunkból és akarásunkból – akár a következő évadban – újabb előadást is létrehozhassunk, amely egy-két szereplős lenne.

    De a jó viszony hivatalosan attól ponttól datálható, hogy kapcsolatba léptetek egymással a Holtverseny miatt.

    Máté: Igen. Nem voltunk kapcsolatban az egyetem alatt, sőt Peti azzal szokott haknizni, hogy még csak szimpatikus sem voltam neki (nevet). Emlékszem, hogy az SZFE kollégiumában, a szemben lévő szobában lakott. Kétszer láttam ott elmenni, köszöntem neki, és nagyjából ennyi volt az interakció. Viszont, amikor Ugrai István a Kultúrbrigádnál a kezembe adta a Holtverseny című könyvet azzal, hogy ezt meg kellene rendezni, valamiért már az első oldalon Peti jutott eszembe.

    Péter: Az volt a legeleje. Amikor Máté negyedikes volt, én akkor kezdtem az egyetemet. Nem nagyon lehettek kapcsolódási pontjaink. Meglepett, hogy megkeresett, mert fogalma sem lehetett arról, hogy vannak-e egyáltalán színészi kvalitásaim, nem látott játszani, sőt a COVID miatt esélye sem volt arra, hogy láthassa, megtudok-e egyáltalán szólalni. Ezért nagyon sorsszerű az egész.

    Máté: Tényleg nem tudtam semmit. Nem akarom túlromantizálni, de valamiért Peti arca jelent meg előttem, és képtelen voltam elfelejteni. Nyilván, bennem is felmerülhetett volna valamiféle racionalitás, valahogy mégsem így történt.

    Péter: A sorsszerűség ebben is determinálható. Ez hat éve történt, és most itt ülünk egymás mellett…

    „Zsótér mondta nekem, hogy a komoly dolgokat humorral, a humoros dolgokat komolyan. Szerintem, a jó humor valahol a komolyságban rejlik. Tehát akkor is lehet humoros valami, ha nagyon ismerős.”

    Korábbi interjúkban mindketten kiemeltétek, hogy szorongással teli kihívást jelentett a monodráma kivitelezése. Ennyi előadás, tapasztalat után könnyebb, vagy csak a kihívások változtak, és a helyzet alapvetően ugyanolyan nehéz?

    Péter: Közel ötven előadás után sem vált közömbössé számomra a monodráma. De nem is az előadás, hanem az előadás előtti és utáni idő az, ami nehéz. Nekem a szorongás állandó kihívás, viszont a Holtversenyt utoljára áprilisban – hét hónapja – játszottam, és ennyi ideig semmit nem foglalkozni vele, olyan mintha az elejéről kellene kezdeni. Emiatt sokkal aggodalmasabb vagyok.

    Máté: Én nem gondoltam volna, hogy egy egyszereplős monodrámával, amely gyakorlatilag kelléktelen, ennyi munka van, amíg színpadra kerül. El sem jutottam odáig gondolatban, hogy ezt valamikor el kell játszanom. A szorongás nem múlt el, inkább átalakult. Az adminisztratív, produceri feladatok töltik ki. Szerencsére, azért sok segítséget kapunk így is: egy kisebb csapattal dolgozunk együtt, ráadásul olyan helyszíneket (B32, Bethlen Téri Színház) találtunk mindkét előadásra, ahol szívesen játszunk.

    Péter: Én abban reménykedem, ha túl leszünk az első Bogyósgyümölcskertész fián, meg az első Holtversenyen, onnantól kezdve beáll majd valami tendencia az előadások szervezésében.

    Egyébként a köztetek lévő jó kapcsolat kicsit megkönnyíti ezeket a helyzeteket?

    Máté: Igen, mert nem merül fel sértődés, nem kell megválogatnom a szavaimat. Egy munkakapcsolatban nagyon fontos, hogy őszinte lehessen az ember. Annyit próbáltunk már együtt színészként, hogy szóba sem jöhet a másik elnyomása.

    Péter: Könnyebbség, hogy alapvetően egyikünknek sem ilyen a személyisége. Amikor a felújító próba van, és ott átnézünk valamit, Máté az, aki mint rendező látja kívülről a helyzetet, el kell hinnem neki, hogy az úgy van jól. Fontos, hogy mindenki tiszteletben tartsa a másik pozícióját adott helyzetben, abban a tudatban, hogy egyébként bármit meg lehet kérdőjelezni.

    Máté: Abszolút. Mindig is hallgattam, figyeltem Péterre, kíváncsi voltam, mit akar, de a kereteket én határoztam meg. Nyilván, észben tartottam, hogy ő fog a színpadon állni száz percen keresztül. Egyszer mondta is a próbafolyamat alatt, hogy ez vagy az neki nem fog jól állni. Ez egy olyan pillanat, amikor azt kell mondani, hogy igen, ezt a másik így érzi. Kölcsönös bizalom az alapja mindennek. De mi már tényleg félszavakból is megértjük egymást.

    „Annak is van egyfajta nevetségessége, ahogyan elveszítjük az empátiát mint képességet, és észre sem vesszük, hogy csatlakoztunk a kisebbség elnyomásához, mégis könnyen felmentjük magunkat a görcsös motiváció miatt, hogy tartozzunk valahová.”

    A korábbiakhoz képest esetleg változott valami a próbafolyamatokat meghatározó külső és belső rutinokban?

    Péter: Mindig fejlődik az előadás. Ez a velejárója. Értelemszerűen, a jelenetek nem cserélődtek, nem írtunk bele semmi újat, de például az, hogy milyen intenzitással megy egy jelenet, folyamatosan változik: ott inkább ide kellene állni, itt még precízebben kellene csinálni, beletenni egy plusz szemmozgást, fejmozgást. Ilyenek mindig vannak.

    Máté: Meg mi is fejlődünk az egésszel együtt. Emberileg, színészileg egyaránt érnek élmények, amelyek összetalálkoznak az előadással. Lehámozódik az emberről egyfajta zsizsgés, amelyet a tapasztalat hiánya töltött ki, lesz egy alja, egy mélye mindennek, és kapunk egy tisztább, stabilabb lábakon álló produkciót. Ahogy idősödünk, úgy érünk a szerepekkel.

    Visszacsatolva a fejlődésre. Péter, nagyon érdekesnek találtam, hogy felvetetted egy korábbi beszélgetés során a színészi munka terápiás oldalát. Mit gondoltok, a jelen színházának rendelkeznie kell efféle terápiás funkcióval a nézők számára?

    Péter: Tudatosan, szerintem, nem. De azért ezek a nagy drámák, sőt a vígjátékok is, mind emberi történeteket mesélnek el, amelyekből a néző képes leszűrni, hogy a saját életére mit vonatkoztathat. Vegyünk egy vígjátékot, amelyben az egyik ember megcsalja a másikat, ezt eltitkolja, és a harmadik felvonás végére összevesznek, ugyanakkor a végkifejlet az lesz, hogy ha a hűtlen fél őszintén elmondta volna, akkor ebből lehetett volna még egy normális emberi kapcsolat kettejük között. Ilyenkor a reflektív néző gondolhatja, hogy hasonló helyzetben, lehet, oda kellene állnia a párja elé. Ezt már nevezhetjük valamiféle terápiának. Valójában, beülsz egy színdarabot megnézni, és tűpontosan elmondják, mi fog történni, hogy okulj a szereplők tetteiből. Viszont végeredményben minden ember a saját hibáiból tanul.

    Máté: Én úgy gondolom, hogy a felismerésen, a szembenézésen, esetleg egy olyan szituáción való megrendülésen, nevetésen keresztül, amely még ott dolgozik bennem, lehet ilyen hatása a színháznak. Ugyanakkor a terápia mindig kérdéseket vet fel. Ha megpróbálnék válaszokat adni, feltételezni egy általános igazságot, – ami nincs – azt félrevezetőnek érezném…

    „Valójában, beülsz egy színdarabot megnézni, és tűpontosan elmondják, mi fog történni, hogy okulj a szereplők tetteiből. Viszont végeredményben minden ember a saját hibáiból tanul.”

    A Bogyósgyümölcskertész fiában és a Holtversenyben drámai ellentmondásokkal teli karaktereket formáltok meg. Mit gondoltok, ma milyen kapaszkodót találhatnak az emberek ezekben a tragikus hősökben, sorsokban?

    Máté: Általánosságban erről nehéz beszélni, mert mindenkinek mások a vágyai és az örömei. A Bogyósban nagyon erős az elvágyódás, a valakivé válni akarás, az utazás, a külföldi karrier, a zene szeretete. Mindenki életében van valami, ami távolinak tűnik, közben meg bosszantóan elérhető. Nem nagyon tudok elképzelni olyan embert, akinek ne lennének hasonló vágyai. A szenvedélyes akaráshoz, a tevéshez, a kicsi sikerekhez, kudarcokhoz, az ezekből fakadó megpróbáltatásokhoz és számtalan humoros helyzethez könnyen lehet kapcsolódni. Chaplin mondta, – azt hiszem – az élet, ha közelről nézed tragikus, de távolabbról komédia.

    Péter: A Holtversenyben a bullying (bántalmazás) téma az, amelyhez szintén sokan tudnak kapcsolódni. Annak is van egyfajta nevetségessége, ahogyan elveszítjük az empátiát mint képességet, és észre sem vesszük, hogy csatlakoztunk a kisebbség elnyomásához, mégis könnyen felmentjük magunkat a görcsös motiváció miatt, hogy tartozzunk valahová.

    Az átmenetről szólva: Péter, te a vígjáték műfajában is kipróbálhattad magad. Máté szerepeiben is hangsúlyos volt a humor. Mit gondoltok, mi az, amit a tragédiából a vígjátékban, és a vígjátékból a tragédiában színészként kamatoztatni lehet?

    Péter: Az nem feltétlenül működik, ha egy drámaibb szerepből akarunk átvinni valamit a vígjátékba, mert nincs idő rá, hogy megszülessenek azok a töltetek, amelyek a tragédiában működnek. Viszont a ritmust mindenképpen át lehet emelni, hiszen ez eleve nagyon fontos a színpadon. A vígjáték megtanítja a színészt arra, hogyan játsszon a ritmussal, mivel olyan, mint egy óraszerkezet. Hogyha valami rosszul megy, borul az egész, mint a dominó.

    Máté: Zsótér mondta nekem, hogy a komoly dolgokat humorral, a humoros dolgokat komolyan. Szerintem, a jó humor valahol a komolyságban rejlik. Tehát akkor is lehet humoros valami, ha nagyon ismerős. A Félelem megeszi a lelket című előadás csodálatos volt ebből a szempontból is, hogy olyan archetípusokat jelenített meg, amelyeket mindenki ismert. Tudtál kapcsolódni, mert eszedbe jutott a szomszéd néni vagy bácsi, és nevettél, pedig borzalmas dolgokat mondtak. Ezek a produkciók tényleg nem azzal a szándékkal készülnek, hogy a néző ne sírjon, hanem a humor teljesen természetes, egyértelműen jön. Az életünkben is előfordulhat bármikor, hogy a legkomolyabban akarunk mondani valamit, de nem találjuk a szavakat, és komolytalanná válik az egész szituáció. Ez a fajta humor csak mélyíti a megélést.

    „Mindenki életében van valami, ami távolinak tűnik, közben meg bosszantóan elérhető. Nem nagyon tudok elképzelni olyan embert, akinek ne lennének hasonló vágyai. A szenvedélyes akaráshoz, a tevéshez, a kicsi sikerekhez, kudarcokhoz, az ezekből fakadó megpróbáltatásokhoz és számtalan humoros helyzethez könnyen lehet kapcsolódni. Chaplin mondta, – azt hiszem – az élet, ha közelről nézed tragikus, de távolabbról komédia.”

    Máté említette, hogy emberileg, színészileg is érték élmények, amelyek összetalálkoztak az éppen próbált előadással. Mi az, ami a személyiségfejlődésetek jelenlegi szakaszában a karaktereitekkel párhuzamba vonható?

    Péter: Szerintem attól, hogy komplexebb dolgokat gondolok bele a karakterbe, mert átvizsgáltam magamban, és emiatt még jobban át tudom adni a közönségnek, ők ettől még nem fognak engem jobban megérteni. Annyit fognak érezni, hogy „hú, basszus itt valami nagyon erős dolog történt”. Ez egyszerűen annyi, hogy beértem, eljutottam arra a szintre, hogy mindezt át tudom magamon folyatni.

    Máté: Mindazzal kapcsolatban, amivel dolgozunk, azért nem mondanék semmit, mert annyira bagatell és illúzióromboló lenne, holott belül nem az… (nevet)

    Azért mégiscsak párhuzam lehet köztetek és a karakterek között, hogy rengeteg vágy, terv és ötlet van most bennetek, és persze akarás a megvalósításhoz.

    Máté: Ezt így abszolút el lehet mondani. Mindenkit várunk szeretettel a Bogyósgyümölcskertész fiára és a Holtversenyre.

    A felhasznált fényképek Kovács Máté és Katona Péter Dániel tulajdonát képezik.

  • Félig levésből a teljességbe – Kritika a SICC Production Frontátvonulás című produkciójáról

    Félig levésből a teljességbe – Kritika a SICC Production Frontátvonulás című produkciójáról

    Mindaz, amit Cseh Tamás és Bereményi Géza poétikai igénnyel összművészeti koncepciókba rendeztek, évtizedek után is újabb generációk léttöredékeit fogja össze, nemcsak egyéni, hanem művészi megéléseken keresztül, hiszen megannyi feldolgozással tisztelegtek már a legendás alkotók előtt. A legújabb „hommáge” a SICC Production fiatal művészeié, akik friss szemlélettel dolgozták fel a diszkográfia egyik ikonikus darabját. A Frontátvonulás kétszeri megtekintését követően megkísérlek újabb fejezetet adni a hatástörténethez.

    Forrás: Városmajori Szabadtéri Színpad, fotó: Gordon Eszter

    A Frontátvonulás című, 1983-ban megjelent koncepcióalbum kerettörténete már erősen drámai jellegéből adódóan színházi közegbe kívánkozik. Külön öröm, hogy olyan zenés színészek nyúltak hozzá, akik nemcsak értik és tisztelik az alapul szolgáló anyagot, hanem a tősgyökeres hallgatókon kívül, a fiatalokat is „beavathatják”. A beavatás motívuma a szabadtéri megvalósítással egyébként is igen hangsúlyossá vált. Legalábbis, amikor először, a Marczibányi Téri Művelődési Központ fedetlen udvarán néztem meg az előadást, számomra mindenképpen hozzátett az élményhez a természet sajátságos dramaturgiája: ahogyan az aléló fénytől, a bágyadt szürkületen át, a hullámzó sötétségig sodródtunk, az hatásos leképezése volt a befogadó élményének, miként hatolt egyre mélyebb rétegekig önnön belső világában. Ez a kissé pogány-görög utánérzés a Városmajori Szabadtéri Színpad fedett terében – ugyan gépi fényjátékkal próbálták pótolni –elmaradt, s el is vett valamennyit a katarzisból. No de, jobb, ha ezt elnézem, hiszen a produkció így is bővelkedett szenzuális élményekben, gondolatébresztő felvetésekben.  

    Forrás: Városmajori Szabadtéri Színpad, fotó: Gordon Eszter

    „Ha korábban azt gondoltuk, Vizi és Ecsédi a múltat énekelték meg, itt rá kellett döbbenünk, hogy a jelenben is csak félig vagyunk. Ideje hát egymás arcába kiabálni: Ennek vége. Érted? Aztán félretenni a likőröket, keverteket, töményeket, lemondani a kunsztokról, és kikapcsolni a tévét. Majd felszállni a fantázia-vonatra, amelyen megélhetjük legmélyebben eltemetett érzéseinket, hiszen a puszta értelem ok-okozati összefüggésekből épített birodalma sivár, és költészet nélkül, tudjuk, Arthur Rimbaud is hamar elpusztult ezen a terepen.”

    A színrevitel kivételes éleslátással mesélt az emberről. A dráma nyelvén a történeti közeg, az akkori rendszer fejezte ki a belső küzdelmeket. Miként teremtünk magunk számára afféle „disztópiát” azzal, hogy az értelem elefántcsonttornyába zárkózunk, miközben igyekszünk kiküszöbölni természetünk érzelmi komponensét, mely nélkül a legtisztább megismerés sem lehet teljes. Egyszerre akarunk lezuhanni innen és felemelkedni ide. Ez a „szabadba zártság” szenvedéseinek eredője. És éppen ez az, ami minden szereplőt egyetlen pontban összekötött: miként saját életünkben, itt is mindenki másként próbálta elhárítani a felismerés feszültségét. Akadtak, akik a test örömeibe merültek, s vágyaik beteljesedését egy dizőz garantálta a bankettek party-bugyrában, s megvolt az az alak is, aki valamely felsőbb ideológia szellemében vélte megtalálni mentsvárát, de találkozhattunk megrekedt wc-s nénivel és pályaudvari jegypénztárossal, ahogyan reményvesztett öngyilkosjelölttel is. Az epikum centrumába pedig Vizi Miklós és Ecsédi Tamás, a két szimbolikus kulcskarakter helyezkedett, akik a likőrök, kevertek, tömények, női nevek és kunsztok zűrzavarán túl, mégis kiutat mutattak nekünk.

    Forrás: Városmajori Szabadtéri Színpad, fotó: Gordon Eszter

    „Sas Zoltán és Turi Péter elsőrangú mulattatók, akik kivételes likviditással kapcsoltak az improvizáció gyorsaságával váltakozó szerepekbe. Vatamány Atanáz – mint narrátor – a hangjáték mestere volt. Fülöp Kristóf – akit eddig komorabb szerepekben láthattam – szintén megállta a helyét, ha nevettetni kellett.  Kerek Dávid korábbi alakításaiban is megmutatkozott már az az egész lényét átható fátyolos szomorkásság, melyet ezekben a figurákban is remekül összepontosított. Liber Ágoston pedig kellően lángoló idealizmussal keltette életre Vizit.”

    Már a kissé misztikus hangulatú zenei nyitányban, melybe fokozatosan kapcsolódtak be a különféle hangszerek, ott terjengett a feloldásra váró feszültség. A rézfúvós és a hegedű belépése számomra a nagy romantikus szimfóniák tragikumát idézte meg, melyet ellensúlyoztak az inkább jazz-blues hangulatú zongora-, gitár- és basszusgitárdallamok. A kifejező erő szempontjából az énekhangok is egészen széles skálán mozogtak, a líraibb vonaltól, a sötétebb tenoron át, egészen a basszus-baritonig. Bereményi lírai szövegein keresztül kibontakozott a prózai nyelvbe ágyazott „muzsika”, mely díszletteremtő erejével végig körbefogta a cselekményt, kiegészítve a dalbetéteket. A színpadkép egyébiránt rendkívül egyszerű volt. A középpontjában vastraverzekből összeállított Kádár-kaptárszerű fekete négyzet, picinyke szobáival meglehetősen fojtogató atmoszférát teremtett. Ugyanakkor, a statikumot megtörte, hogy a színészek szinte korlátlanul átjárták ezeket a szűkös tereket. Ahogyan a játszók egyszer itt, másszor ott – akrobaták módjára – tűntek fel, kibontakoztatva valamelyik jelenetet, olyan benyomást keltettek, mintha egy fényképregény lapjait pergették volna a nézők előtt. Kis túlzással, tulajdonképpen egy újabb fényképalbum kollázsait hozták létre az Antoine és Désiré mintájára.

    Forrás: Városmajori Szabadtéri Színpad, fotó: Gordon Eszter

    „A dráma nyelvén a történeti közeg, az akkori rendszer fejezte ki a belső küzdelmeket. Miként teremtünk magunk számára afféle „disztópiát” azzal, hogy az értelem elefántcsonttornyába zárkózunk, miközben igyekszünk kiküszöbölni természetünk érzelmi komponensét, mely nélkül a legtisztább megismerés sem lehet teljes. Egyszerre akarunk lezuhanni innen és felemelkedni ide. Ez a „szabadba zártság” szenvedéseinek eredője. És éppen ez az, ami minden szereplőt egyetlen pontban összekötött: miként saját életünkben, itt is mindenki másként próbálta elhárítani a felismerés feszültségét.”

    De a kontrasztosság egyebekben is meghatározó jellemzője volt a rendezésnek, melyre a kortárs színházban megszokott eszközökkel erősített rá Krasznai Vilmos. Mindehhez hozzájárultak Varga-Járó Sára jelmezei, melyek fokozták az abszurd benyomást. Számos darabból ismerősek lehettek az olyan komikus eszközök, mint a regiszterváltás, például, amikor a hangszeres zenével szemben, hirtelen az elektronika dominált, vagy bizonyos jelenetekben – melyeket a néző ösztönös  „belső rendezője” is tragikusként interpretált volna – egészen oda nem illő gesztusokkal reagáltak a szereplők. Ezenkívül visszaköszöntek még a drámatörténetből ismert klasszikus megoldások is: a szerepátjárhatóság, ideértve a karikatúraszerű, mondhatni  „shakespeare-i” nőalakításokat a férfi színészektől, vagy a vásári komédiát, a babjátékot idéző lepénykenyérrel pofozkodós jelenetet. Nem maradtak el az olyan találó nyelvi játékok sem, mint az a kissé elvont, képiséget és logikai jelentést összemosó poén Vizi poharával, amely a mosogatótálat jelképező dézsába pottyant. A megannyi egymásnak feszülő minőség, technikai szempontból, számtalan kihívást állíthat a színházcsinálók elé, azonban a színművészek játékkészségét nem haladta meg a feladat. Sas Zoltán és Turi Péter elsőrangú mulattatók, akik kivételes likviditással kapcsoltak az improvizáció gyorsaságával váltakozó szerepekbe. Vatamány Atanáz – mint narrátor – a hangjáték mestere volt. Fülöp Kristóf – akit eddig komorabb szerepekben láthattam – szintén megállta a helyét, ha nevettetni kellett.  Kerek Dávid korábbi alakításaiban is megmutatkozott már az az egész lényét átható fátyolos szomorkásság, melyet ezekben a figurákban is remekül összepontosított. Liber Ágoston pedig kellően lángoló idealizmussal keltette életre Vizit.

    Forrás: Városmajori Szabadtéri Színpad, fotó: Gordon Eszter

    Megannyi akkordon keresztül, végül eljutottunk a feloldásig. Ha korábban azt gondoltuk, Vizi és Ecsédi a múltat énekelték meg, itt rá kellett döbbenünk, hogy a jelenben is csak „félig vagyunk.” Ideje hát egymás arcába kiabálni: „Ennek vége. Érted?” Aztán félretenni a likőröket, keverteket, töményeket, elfelejteni a női neveket, lemondani a kunsztokról, és kikapcsolni a tévét. Majd felszállni a fantázia-vonatra, amelyen megélhetjük legmélyebben eltemetett érzéseinket, hiszen a puszta értelem ok-okozati összefüggésekből épített birodalma sivár, és költészet nélkül, tudjuk, Arthur Rimbaud is hamar elpusztult ezen a terepen. A művészetben egyesülhet két ellentétes oldalunk, értelem és érzelem, s ennek megélésében határozottan segítségünkre lehet a színház, jelesül az olyan produkciók, amelyekben „valaki azt játssza, hogy én vagyok”, s ebből merítve, a valóságba visszatérve – mikor már élesben játszom magamat – bátrabban cselekedhetek. A SICC Production Frontátvonulása számomra határozottan elmozdult ebbe az irányba.

  • „…az életem nagyon sok területén jellemző rám az élni akarás…” – Interjú Pál Gábor basszusgitárossal

    „…az életem nagyon sok területén jellemző rám az élni akarás…” – Interjú Pál Gábor basszusgitárossal

    Pál Gábort nehéz címkék mögé szorítani. Ismert előadók mellett állandó basszusgitáros, de színházban is találkozhatunk vele. A hangszeres oktatás mellett kottaolvasást, zeneelméletet, hangszerelést is tanít, zenét szerez. Sokoldalúsága, kivételes tehetsége alázattal, tudásvággyal és szorgalommal párosul. Legmegnyerőbb tulajdonsága mégis végtelen optimizmusa, amely sokakat inspirálhat arra, hogy elkezdjék gyűjteni a kilométereket a soha véget nem érő úton.

    Hároméves korod óta zongorázol, 2010 óta basszusgitározol, emellett nagybőgőn is játszol. Igen fiatalon, már tizenkét évesen lehetőséget kaptál, hogy nagyközönség előtt mutasd meg a basszusgitártudásodat. 2019-ben, a Bolyki Tamás Quartettel, a Jazz Combo versenyen első helyezést értetek el, illetve a legjobb szólista kategóriában különdíjat ítéltek neked. Ekkor húszéves voltál. Tekintettél-e magadra valaha is csodagyerekként?

    Izgalmas lenne most olyan fényképeket megmutatnom neked, amelyeken – bár fel sem érem – a kezem már a zongorán van,  vagy – ugyan nagyobb, mint a fejem –  ott lifeg rajtam a fejhallgató. Mindig is az életem része volt a zene, ilyen szavakkal viszont sohasem élnék magammal kapcsolatban, hogy csodagyerek. Apukám révén biztosan örököltem tehetséget, érzéket a zenéhez, ugyanakkor rengeteg munkám, szorgalmam van benne, hogy most azt csinálhatom, amit szeretek. Abban, hogy egyáltalán zenészként aposztrofálhatom magam.

    Akkor úgy gondolod, hogy a jellemed alapkelléke az alázat? Vagy voltak olyan személyek, akik ezt a kezdetektől beléd plántálták?

    Természetemből fakadóan mindig is ilyen voltam. Szoktuk mondani, sőt mára közhelynek bizonyul, mégis ahogyan fejlődtem, a tanáraim segítségével minél több információ birtokába jutottam, annál inkább rádöbbentem, mennyire messze vagyok még a célomtól, milyen keveset tudok valójában. Nyilván, ha visszatekintek arra, hol voltam tizenöt évvel ezelőtt, és ahhoz képest hová sikerült eljutnom, szép teljesítmény, de annyi minden van még előttem, annyi kilométert lehet és kell még gyűjteni. Ez is – ahogyan talán minden hivatás – egy soha véget nem érő út.

    „Azt ismertem fel egy adott ponton, ha tudtára akarom adni az embereknek, hogy ki vagyok, és barátokat akarok találni, akikkel zenélni tudok, muszáj kicsit nyitnom. Amikor ráéreztem ennek az ízére, akkor igazából jött minden magától.”

    Édesapád szintén zenész. Szigorú volt, aki minden körülmények között a legjobbat várja, vagy azért megadta a kellő szabadságot?

    Ez a fénykép, amelyet a falamon látsz az első koncertemen készült 2012-ben. Ami igazán szívmelengető, hogy mellettem az édesapám zongorázott. Őt Pál Zakariásnak hívják, Erdélyben a mai napig alkalmazott zenészként tevékenykedik. Szigorú volt, ennek ellenére megadta a költői szabadságot, érvényesülhetett, hogy ki vagyok én valójában. A felvétel készültekor még főszakos zongoristaként tanultam a Plugor Sándor Művészeti Líceumban, szóval a prioritás az volt, hogy a zongoravizsgákra, versenyekre felkészüljek. Mellette hobbi szinten basszusgitároztam. A sepsiszentgyörgyi Jazz és Improvizációs Zenei Tábor azért nagyon fontos az életemben és a karrieremben egyaránt, mert igazából ez indított el mindent. Apukám elmondása szerint, egy hét alatt annyit fejlődtem ott, hogy kapva kapott az alkalmon, és bevett a zenekarába. Helyben amúgy is mindig nehezen talált basszusgitárost. Minden tag dolgozó ember volt egyébként, jellemzően este kilencre mentek próbálni. Nekem közismereti óráim voltak, leckét kellett írnom, gyakorolni a zongorát, mindemellett a próbára is felkészültem. Így kis túlzással, a földön kellett húzni már kilenckor, mégis alig vártam, hogy ott legyek. Annyi előnyöm volt, hogy apukám otthon támogatott, minden esetben segített. Fontos kiemelni, hogy nem a fia voltam abban a próbateremben töltött négy órában, hanem a kollégája, akivel zenél. És ez egy nagyon kiváltságos helyzet volt. A mai napig a legjobb barátok vagyunk, bár sajnos idejét sem tudom már annak, mióta nem muzsikáltunk együtt, de ami késik, nem múlik.

    Szóval ennyire prózai oka lenne annak, hogy a zongora másodlagossá vált a basszusgitárhoz képest?

    Így van. Én basszusgitárosnak tartom magam, aki tud zongorázni. Azt vallom, hogy minden hangszeren tanuló, gyakorló embernek előnyére válik, hogyha zongorán is elkezd ismerkedni a zenével, és legalább egy alapszintet elér. Nem véletlen, hogy a zenei intézményekben is mindenki számára kötelező a zongora, mert így nemcsak vertikálisan, hanem horizontálisan is tudunk a zenére tekinteni. Amikor megfogom a basszusgitárt, egészen más a szemléletem amiatt, hogy én többet raktam bele a zongorázásba, mintha csak kötelező tárgy lett volna a zeneiskolában.

    Amikor jazz-t hallok, nekem mindig az őseredeti, törzsi zene jut eszembe, amelynek már a ritmusában is maga az élet lüktet. Téged is ilyen impulzív, áradó személyiségnek ismertelek meg. Szerinted ennek lehet köze ahhoz, hogy pont ez az a műfaj, amely a legközelebb áll hozzád?

    Biztosan, ugyanakkor én sohasem skatulyáztam be magam zenei stílusokba. Most sem állítanám, hogy jazz-zenész vagy jazzbasszusgitáros vagyok, habár a diplomámat tekintve jazzbasszusgitár-előadőművész a titulosom. Nagyon nyitott vagyok, sokrétű a zenei ízlésem. Globálisan imádom a zenét. Azt a zenét, amelyben benne van az előadó szíve-lelke. Kollégáimmal szoktuk mondani, hogy ez az úgy nevezett szép zene. Ez a fogalom elsőre nem biztos, hogy érthető, de ma – kezdünk ebbe az irányban menni – az ember alkotta minőséget érdemes kiemelni belőle. A legmegfelelőbb válasz, és ez több fronton bebizonyosodott, hogy akármelyik műfaj is áll a legközelebb hozzánk, akkor tudjuk a legjobban kifejezni magunkat, ha elsajátítjuk az ehhez szükséges eszközöket, gondolatokat. Ilyen szempontból a jazzelmélet nagyon sokfelé ágazik, és a többől könnyebb kevesebbet csinálni, mint fordítva. Ezért indultam el a Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnáziumban jazzbasszusgitár irányba, amelyet követett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazzbasszusgitár tanszaka.

    Az ember alkotta zene ellenpólusa lenne a tisztán gépi, akár az AI?

    Igen, ma már beszélhetünk olyanról is, hogy AI-zenekar, viszont itt inkább arra gondoltam, amikor megnyomok egy gombot és történik valami. Nyilván, ezzel nem tudtam azonosulni sosem, de kíváncsi lennék, hogy hová fut ki.

    Akár egy jazz-zenészt, akár egy klasszikus zongoraművészt figyelünk meg, azt látjuk, hogy szinte ösztönösen, ritmikus, táncszerű mozgásba kezdenek játék közben. Bernsteint, a dirigenst, vagy Glenn Gouldot például igazi élvezet figyelni, miként rezonálnak a zenével. Ugyanezt tapasztaljuk a befogadó oldalán is. Ha ezt a közösségi gyökeret nézzük, akkor szerinted van értelme különbséget tenni zene és zene között?

    Nehéz kérdés, bár nem erről az oldalról közelíteném meg, mert számomra ez nagyon szubjektív. Hogy nekem mi tetszik, igazából csak rám tartozik, az meg, hogy egy másik embertársamnak mi a jó, a saját dolga. Mindenki azzal tud azonosulni, ami közel áll a szívéhez, vagy amiben felnő. Én nagyon elfogadó ember vagyok, próbálom a saját jóságomat előtérbe helyezni, és különösebben nem foglalkozni ezzel. Mindenki hallgassa azt, amit szeret, ettől függetlenül is nagyon boldogok lehetünk egymás mellett. Javaslom neked, kérdezz meg erről még legalább tíz zenészt, nagyon kíváncsi lennék, hogy a muzsikustársaim mit gondolnak ezzel kapcsolatban, vagy akár én is megkérdezhetném majd a turnébuszban legközelebb a többiektől.

    Akkor az ízlésen túl, szerinted van ebben egy kis pszichológia is? Lehet, hogy az illetőnek valamilyen mindent felülíró érzelmi kötődése van az adott a zenéhez. Ahogyan neked a Toto zenekarhoz, amint erre egy másik beszélgetésben utaltál.

    Köthetik a zenéhez élmények az embereket. Vegyünk valamilyen dalt, amely nekem annyira nem tetszik, viszont nézzünk meg valaki mást, aki mondjuk akkor kapta meg a jó hírt, hogy felvették élete egyetemére, amikor az a bizonyos dal szólt a rádióban. Persze, hogy újra át akarja élni azt a pillanatot a zene által. Napokig tudnánk beszélni arról is, hogy ma, amikor berobban egy sláger, az mit indít el a hallgatókban. Azért jó, hogy szóba jött a Toto, mert nagyon sok előadót említhetnék, aki közel áll a szívemhez, de igazából ők az alfa és az ómega nálam. Gyerekkoromban VHS-kazettán tényleg rongyosra hallgattam a párizsi Toto koncertet. Apukámat is én fertőztem meg, annyiszor be kellett tenni. A mai napig annyira megmozgatnak bennem valamit, hogy ha bármikor rosszabb kedvem van, vagy elfáradtam, csak elindítom a Toto-t, és feltöltődöm.

    „A mai napig ilyen vagyok. Elég sokszor hangzik el tőlem, hogy megoldjuk. Sosem rágódtam azon mi lett volna, hogyha nem balra, hanem jobbra indulok. Úgy gondolom, hogy amikor választások elé állított az élet, mindig jó döntéseket hoztam.”

    A teoretikától visszakanyarodnék az élethez. Sepsiszentgyörgyön születtél. Itt meghatározó élmények értek. Mikor kiszakadtál a szűkebb értelemben vett hazádból, és Budapestre költöztél a tanulmányaid okán, hamar megtaláltad a stabilitást az új közegben?

    Nem egy már kialakult életből szakadtam ki, hiszen egy tizennégy éves gyereknél erről még értelemszerűen nem lehet beszélni. A szüleimen, nagyszüleimen, egy-két nagyon közeli  barátomon kívül senkit nem hagytam ott. Nyilván, nagyon nagy súly és teher, hogy pont a családomtól kellett elszakadnom, viszont napi szinten kontaktban voltunk. Mindenképpen életem legjobb döntése volt, hogy ezt meg mertem lépni annyi idősen. Egyébként nagyon visszafogott, szerény embernek tartom magam a mai napig, de mielőtt Magyarországra jöttem, ez még hatványozottabban igaz volt. Azt ismertem fel egy adott ponton, ha tudtára akarom adni az embereknek, hogy ki vagyok, és barátokat akarok találni, akikkel zenélni tudok, muszáj kicsit nyitnom. Amikor ráéreztem ennek az ízére, akkor igazából jött minden magától.

    Szóval a személyiségfejlődés végül elvezetett ahhoz, hogy nemcsak emberként, hanem zenészként is megmutathattad magad?

    Nagyon sok lehetőséget kaptam arra, hogy megmutathassam magam. Az egész Bartók Konziban, beleértve az OKJ-képzést, csak három-négy basszusgitáros volt. Lement az első félév, egy kedves basszusgitáros ismerősömet pedig elbocsátották az intézményből, ezért a zenekari gyakorlatok során nem tudott közreműködni. Sosem felejtem el azt a napot, amikor improvizációs gyakorlatra mentem, és Hevesi Lia – azóta is nagyon kedves barátnőm – jött oda hozzám, hogy szükségük lenne basszusgitárosra. Azonnal megragadtam a lehetőséget. Mielőtt azt hinné bárki, hogy ez ennyire egyszerű volt, el kell mondanom, hogy nekem abban az időpontban klasszikus összhangzattan órám lett volna. Emlékszem, rögtön felmentem Győrfi Katalinhoz, azzal, nem lehetne-e megoldani, hogy óralátogatás nélkül teljesítsem a tárgyat. A tanárnő belement, amiért a mai napig rendkívül hálás vagyok neki. Szóval mentem gyakorlatozni, az anyagot meg havonta egyszer felmondtam. Csakhogy azokon a keddi napokon az összes zenekari gyakorlaton az elbocsátott srác basszusgitározott. Így amikor befejeztük Liával, jött a következő énekesnő, meglátta, hogy van basszusgitáros, és egyből kérdezte, nem maradnék-e. Majd ugyanígy ment sorban további négy OKJ-s növendékkel. Repestem az örömtől. Onnantól kezdve minden alkalommal este nyolckor jöttem fel a jazzpincéből. Indulhatott volna úgy is a dolog, hogy nemet mondok az ütközés miatt, de inkább igyekeztem minden követ megmozgatni. A mai napig ilyen vagyok. Elég sokszor hangzik el tőlem, hogy megoldjuk. Sosem rágódtam azon mi lett volna, hogyha nem balra, hanem jobbra indulok. Úgy gondolom, hogy amikor választások elé állított az élet, mindig jó döntéseket hoztam.

    Korábbi sikereidben meghatározó szerepük volt a középiskolai, egyetemi ismeretségeknek, hiszen például a Bolyki Tamás Quartet tagjait is a Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnáziumból ismerted. De mi a helyzet  Kökény Attilával? Hogyan találtatok egymásra?

    Annak idején az általam nagyon nagyra értékelt Studniczky Lászlóhoz mentem el magánúton basszusgitárt tanulni. Az egyik órán kérdezte meg Zsatyi, hogy nem volna-e kedvem helyettesíteni Kökény Attila egyik koncertjén a Várkert Bazárban. Bejan Norberttől és Ceryák Istvántól – a kollégiumban velük alkottunk egy csapatot – meg lehetne kérdezni, mennyit gyakoroltam előtte, szerintem ők is megtanulták a számokat. Nagyon jól sikerült az a koncert, a mai napig szokott róla Attila sztorizni. Attól a ponttól minden lavinaszerűen ömlött rám. Egy napra rá újból hívott Zsatyi, hogy Bereczki Zoltánhoz kellene beugrani, sőt lenne még egy Kökény Attila koncert. Neki köszönhető egyébként, hogy színházi munkáim is lettek. Így jutottam el odáig, hogy rendkívül sok előadóval állhattam színpadon. Azért nem sorolok további neveket, mert senkit sem szeretnék kihagyni, de nagyon fontos kiemelni, hogy jelen pillanatban is az álmomat élem ezen emberek bizalmának köszönhetően.

    „Nyilván, ha visszatekintek arra, hol voltam tizenöt évvel ezelőtt, és ahhoz képest hová sikerült eljutnom, szép teljesítmény, de annyi minden van még előttem, annyi kilométert lehet és kell még gyűjteni. Ez is – ahogyan talán minden hivatás – egy soha véget nem érő út.”

    Életszemléletedet summázni lehetne azzal a lírai képpel, amelyet egy dalhoz kötöttél: „minden rossz felhő fölött egy szivárvány van.” Óhatatlanul eszembe jut a bibliai párhuzam. Volt már olyan viszontagságos időszak a pályád, az életed során, amikor valamiféle égi jelre volt szükséged ahhoz, hogy ne add fel?

    Kiváltságosnak mondhatom magam, mert nem volt ilyen. Nagyon sokat dolgoztam, mindent megtettem, ha volt lehetőség, éltem vele, és az akkor aktuális legjobb tudásom szerint próbáltam helytállni. Az életem nagyon sok területén jellemző rám az élni akarás. Persze, pár évvel ezelőtt, amikor a COVID rengeteg ember számára ellehetetlenítette a munkavállalást, nekem is haza kellett költöznöm Erdélybe. Az egy nagyon kemény, kilátástalan időszak volt. Izgalmas, hogy ilyenkor jön elő az önismeret, próbálja az ember megismerni önmagát. Ültem otthon, nem csinálhattam azt amit a legjobban szeretek, mégsem álltam meg fejben. Feltettem a kérdést, hogy ha nem zenével foglalkoznék, akkor mit csinálnék szívesen? Szürreálisan hangzik, de fogorvos lennék. Amikor egyszer fájt a fogam, egy annyira jó fej szakemberhez kerültem, hogy a legnagyobb szeretettel mentem el hozzá. Nagyon izgalmasnak találtam amit csinál. A járvány alatt feltérképeztem a terepet, mi kell ahhoz, hogy fogorvos legyek. Kerestem egy magántanárt, hogy felkészülhessek az emelt szintű érettségire biológiából és kémiából, ami az orvosi egyetemhez elengedhetetlen. Megbeszéltük az első óra időpontját, majd közben újra beindult az élet, megtelt a naptáram fellépésekkel. Szóval felhívtam a hölgyet és közöltem vele, hogy elnézést, mégsem. Időközben be kellett látnom, hogy nem szívesen lennék fogorvos, aki hobbiból lejátszik néhány hangot, inkább lennék zenész, aki alkalomadtán kihúz egy-két fogat. Azonban a fogorvos barátaim azóta megerősítették, hogy ez lehetetlen.

    A felhasznált fényképek Pál Gábor tulajdonát képezik.

  • Sorstragédia cseresznyefa-virágzásban

    Sorstragédia cseresznyefa-virágzásban

    Kritika a Szegedi Nemzeti Színház Pillangókisasszony feldolgozásáról

    A Pillangókisasszony antik tragikumot idéző visszfénye csillan meg számos, a kortárs populáris kultúrában ismert műben – elég a Miss Saigonra vagy az Egy gésa emlékiratira gondolnunk – , ami bizonyítja, hogy az opera kapcsán felmerülő kérdések mindmáig egyaránt foglalkoztatják az alkotókat és a befogadókat. A Szegedi Nemzeti Színház operatagozata egy látványvilágában filmhez méltó, szellemiségében kellően súlyos feldolgozásban gondolkodtatta el a műfaj rajongóit az emberi természet alapvétéseiről.

    Forrás: Szegedi Nemzeti Színház, fotó: Tari Róbert

    David Cairns szerint hosszú idő után Mozart volt az az opera-komponista, aki Shakespeare dramaturgiai érzékét megközelítette. Véleményem szerint, bátran csatlakozhat mellé a verizmus egyik kiemelkedő képviselője, Giacomo Puccini is, akinek emberi léptékekben mérhető operákat köszönhetünk. S pontosan ez a naturalista életközeliség az, amely miatt a Pillangókisasszony mindig is olyannyira vonzotta a közönséget: mindannyiunk között ott járnak a Cso-cso-szánok, Pinkertonok, Goro-k, Yamadorik és Sharpless-ek, sőt – ha egészen mélyen magunkba nézünk – mi magunk is alakítottuk már valamelyiküket a valóéletben. Persze, a néző eleinte alig sejt valamit, Puccini pedig kivételes beleérző képességgel készíti fel a végkifejletre. Már az első felvonás fúgaszerű esz-dúr nyitányával, melynek kezdő ugrásai könnyedek, mint egy pillangó röpte, majd amint a brácsák felelnek a hegedűknek, a szökkenések kissé elnehezülnek, akárha a pillangószárnyak eláztak volna. Ezután is a zenébe szőtt finom motívumok tudatosítják, mi is történik. Ezek közül a japán népzenéből merített pentaton dallam az egyik legszebb, mely a tragédia előszeleként újra és újra megborzongat.

    „A fiatal drámai szoprán, Máthé Beáta már Donizetti Ritájában megnyert magának határozott tónusú, mégis kristályfénnyel csendülő hangjával. Cso-cso-szán lelki és énektechnikai szempontból is megterhelő szerepét nem pusztán eljátszotta, hanem életre keltette. Valóban olyan volt, akár egy gyönyörű pillangó, amely lassan egyre közelebb száll a végzetes lánghoz. Azt a pszichológiai értelemben vett beavatást, melynek során hirtelen kell felnőtté válnia ennek a gyermeknek, nemcsak színészi játékában – ártatlanság és nőiesség képlékeny mezsgyéjén ingadozva – érzékeltette, hanem énekhangjával is meggyőzően egyensúlyozott a lírai és drámai minőségek között: a megfelelő lélektani pontokon hangjának tiszta csengésű, meleg pasztelljeivel vázolta fel, milyen is a naiv, odaadó szerelem. Majd a tragikum súlyos epizódjaiban fokozatosan mutatta meg az alsóbb regiszterek sötétebb árnyalatait, megrajzolva a végzet vészjósló tusvonásait.”

    Ezt a míves zenei szövetet megfelelő éleslátással kell a rendezőnek keretbe foglalnia. Nem árt az ötletesség, de koncepciója nem lehet túlzó, mert együtt kell hatnia a muzsika atmoszféra-teremtő erejével, nem pedig elvonnia róla a figyelmet. Juronics Tamásnak és alkotótársainak sikerült megteremteniük ezt az egyensúlyt. Értelmezésük egyaránt tisztelgett a klasszikus rendezések és a kortárs interpretációk előtt. Egyértelműen ilyen főhajtás volt a Bunraku (japán bábjáték) beemelése. Vízvárdi András díszletének monumentális papírfalakkal fedett elemei elegendő teret hagytak a tömegjelenetekhez, emellett kellően átjárhatók, belakhatók voltak, így lehetőséget teremtettek a szereplőknek arra, hogy a vezérmotívumok elvont jelnyelvéhez fizikálisan maguk is filmszalagképecskéket rögzítsenek, ezzel exponálva a feszültséget. Ez a filmszalagszerűség, kiegészítve Bianca Imelda Jeremais jelmezeivel, számomra a japán életképek mozgalmasságát idézte meg. De ennyiben nem merült ki az összművészeti ihletettség, hiszen az epikumot – a napszakok vagy az évszakok váltakozását, az idő múlását – animációk vetítésével érzékeltették, melyek stílusukban Hokusai festményeinek harmonikus dinamizmusát jelenítették meg.

    Forrás: Szegedi Nemzeti Színház, fotó: Tari Róbert

    Juronics ragaszkodott olyan rendezői megoldásokhoz, amelyek a korábbi színrevitelekre emlékeztethettek valamelyest, azonban képzeletének rizspapírján ezeket mégis egészen egyénivé alakította. Egy olyan történet megelevenítése során, melyben két világ ütközik egymással a főszereplők végzetes szerelmén keresztül, elengedhetetlen a kontrasztosság. Ez a rendezés legapróbb mozzanatait is meghatározta: bizonyos gesztusok nemcsak a lélektani állapotok változásait emelték ki, hanem, mintha a Jin és Jang egymásba olvadó ellentétességét is kifejezték volna. Például a második felvonásban, mialatt Butterfly fehér kimonóját feketére cserélte. Vagy amikor Pinkerton sötétkék tengerész-egyenruhában tért vissza az utolsó felvonásban, miközben kedvese ismét fehérben tűnt fel. Ugyanennek az aspektusnak másik, sajátos megoldása volt a játék az árnyékkal és a fénnyel a legintimebb jelenetek érzelmeinek diszkrét átadása céljából. Szintén a festményszerűségre erősített rá, ahogyan a sokszereplős jelenetek alakjainak színes jelmezei hátteret képeztek, melyből a gésa és a tengerészhadnagy hófehér vonalai kiemelkedtek. Vörös és fehér szembenállása egyébként is végighullámzott a színpadképen, nemcsak a háttérfigurák öltözékén, hanem Cso-cso-szán kimonóján, obiján, sminkjén és legyezőjén is. A vörös által hordozott szenvedély-szimbólum az Egy gésa emlékiratai cím film egy-egy jelenetét emlékezetembe idéző legyezőtánc mozdulataiban nyert konkrét hordozót, ellenpólusát képezve a fehérben megbúvó ártatlanságnak. De a kosztümök színkezelésén keresztül az alkotók egyúttal a mellékszereplők belső tulajdonságait is nyomatékosították: Goro, a házasságkerítő lila, dekadens selyemruhája vagy Yamadori arannyal díszített kimonója szemben Sharpless sötét kifinomultságú öltönyeivel.

    „Ezt a míves zenei szövetet megfelelő éleslátással kell a rendezőnek keretbe foglalnia. Nem árt az ötletesség, de koncepciója nem lehet túlzó, mert együtt kell hatnia a muzsika atmoszféra-teremtő erejével, nem pedig elvonnia róla a figyelmet. Juronics Tamásnak és alkotótársainak sikerült megteremteniük ezt az egyensúlyt. Értelmezésük egyaránt tisztelgett a klasszikus rendezések és a kortárs interpretációk előtt. Egyértelműen ilyen főhajtás volt a bábjáték beemelése. Vízvárdi András díszletének monumentális papírfalakkal fedett elemei elegendő teret hagytak a tömegjelenetekhez, emellett kellően átjárhatók, belakhatók voltak, így lehetőséget teremtettek a szereplőknek arra, hogy a vezérmotívumok elvont jelnyelvéhez fizikálisan maguk is filmszalagképecskéket rögzítsenek, ezzel exponálva a feszültséget.”

    Forrás: Szegedi Nemzeti Színház, fotó: Tari Róbert

    A fiatal drámai szoprán, Máthé Beáta már Donizetti Ritájában megnyert magának határozott tónusú, mégis kristályfénnyel csendülő hangjával. Cso-cso-szán lelki és énektechnikai szempontból is megterhelő szerepét nem pusztán eljátszotta, hanem életre keltette. Valóban olyan volt, akár egy gyönyörű pillangó, amely lassan egyre közelebb száll a végzetes lánghoz. Azt a pszichológiai értelemben vett beavatást, melynek során hirtelen kell felnőtté válnia ennek a gyermeknek, nemcsak színészi játékában – ártatlanság és nőiesség képlékeny mezsgyéjén ingadozva – érzékeltette, hanem énekhangjával is meggyőzően egyensúlyozott a lírai és drámai minőségek között: a megfelelő lélektani pontokon hangjának tiszta csengésű, meleg pasztelljeivel vázolta fel, milyen is a naiv, odaadó szerelem. Majd a tragikum súlyos epizódjaiban fokozatosan mutatta meg az alsóbb regiszterek sötétebb árnyalatait, megrajzolva a végzet vészjósló tusvonásait. Máthé mellett ezúttal László Boldizsár öltötte magára Pinkerton egyenruháját. Bársonysuhanással elömlő hangja, mely – ahogyan Kalafként bizonyította – elbírja a dráma árnyaltabb súlyait is, megfelelt az olaszos tenorokkal szemben támasztott követelményeknek. Mégis, inkább arra a megnyerő ábrázolókészségre hívnám fel a figyelmet, amellyel a tengerészhadnagy – az első felvonás során – némelykor komikumba hajló felelőtlenségét, majd a tragédia csúcspontján tehetetlen megrendülését megragadta, s ezzel partnernője alakítását meg megindítóbbá tette. Réti Attila Sharpless rezonőrhöz illő higgadt játéka, a zenekaron dermesztő villanással, késként átsuhanó baritonja remek ellensúlya volt László érzelmi felfokozottságának, a melodrámából fakadó tenori szenvedélyének. Kiemelném még Vajda Júliát, aki kivételes drámai erővel formálta meg Suzuki szerepét, végig harmonikus együttműködésben Máthéval.

    Forrás: Szegedi Nemzeti Színház, fotó: Tari Róbert

    Miközben Cso-cso-szánt figyeltem, ahogyan nászfátylában, háttal a közönségnek, a távolba mered, megértettem azt a rémisztő paradoxont, melyet Pinkerton későn ismert fel. Az igazságot, hogy az ember a szabadsága érdekében mindig lemondásra kényszerül. Ez a törékeny gyermeklány mindent elveszített: a családját, a hazáját, az isteneit, végül azt a férfit is, akinek elhitte, hogy mindezt pótolhatja. Eleddig mások döntöttek az életéről, legvégül mégis felfedezte a rendelkezés szabadságát. Csakhogy a végletekig feszített drámaiság logikája szerint, ahhoz, hogy maga dönthessen az életéről, le kell kellett mondania róla. Ebben Pillangókisasszony rokon Verdi Aidájával vagy Puccini olyan női figuráival, mint Liú vagy Tosca. De ez a feszültség él tovább tulajdonképpen Turandot lelkének mélyén is. A magam nevében csak reménykedni tudok abban, hogy a jövőben a fent sorolt szerepek egy-egy ragyogó epizóddal gyarapíthatják majd Máthé Beáta énekművészi pályáját, melynek megkoronázása egyszer Turandot lehet.

    Egy vájt fülű színházrajongó

  • Amikor Thália és Melpomené kezet fognak

    Amikor Thália és Melpomené kezet fognak

    Kritika Tollár Mónika A nő, ha elmúlt 40 című képzeletszínházi előadásáról

    „Lehet-e barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem?”– jutott eszembe egyből, mikor a hölgykoszorúban elszórt urakat megpillantottam a nézőtéren. Azonban Tollár Mónika és színészpartnerei ismét meggyőztek arról, hogy amennyiben nem fajalkotó különbségek mentén értelmezzük emberi kapcsolatainkat, igenis lehetséges, hogy végre megértsük egymást.

    Forrás: Erzsébetligeti Színház, fotók: Chikán Erika

    Az elmúlt évek során többször is láttam már Tollár Mónika rendezéseit. Idén az Erzsébetligeti Színházban lehettem részese a képzeletszínházi élménynek, ezúttal A nő, ha elmúlt 40 című előadás alkalmával. Szerencsére volt időm kiismerni ezt a –posztmodern világ tükrében – rendhagyó koncepciót. Állításom, hogy idő kell a megértéshez, nem túlzó, mert bizony az ismert formákhoz szokott színházlátogatók megütközhetnek azon, hogy nincsenek kellékek, díszlet, sem jelmezek vagy látványos fényváltások, egyedül a színészek által előadott, jól megírt szöveg – s ennek minőségére garancia Janikovszky Éva is – izzítja fel a néző fantáziáját.

    „S a produkció egyik legfőbb célja éppen az, hogy képessé tegyen a nevetésre még akkor is, amikor éppen a mélybe ugrunk. A humor elengedhetetlen, s ezt a rendező – hitvallásával összhangban – képzeletszínházában remekül kiaknázza. Mernünk kell eltávolodni attól az esztétikai felfogástól, mely szerint a dráma legmagasabb megvalósítási formája a tragédia. Ma sem lehetséges az – hiszen ezt Shakespeare is tudta –, hogy csak egy szomorú királyfit kapunk, aki az apja után kesereg több felvonáson keresztül, majd meghal, mert akkor nekünk is végünk van. Viszont, ha tudunk nevetni, csak félig halunk bele.”

    Forrás: Tollár Mónika, fotók: Chikán Erika

    Igazi főhajtás ez William Shakespeare előtt, aki mesterien töltötte ki a rendelkezésére álló teret a szódíszlet segítségével. A visszafordulás ehhez a megoldáshoz Tollár részéről nem csupán a színház iránti tiszteletről árulkodik, hanem kivételes rendezői érzékenységre vall, hiszen ezzel színművészei számára igazi játékszabadságot termt. Az aktorok pedig teljes mértékben kiélvezik ezt, amíg ott ülnek vagy éppen állnak velünk szemben, teljes valójukban, minden sallang nélkül. Mindeközben olyannyira meggyőzően szólaltatják meg az emberi lélek ezerszínű skáláit, hogy szinte rész-egész viszonyba olvadnak a közönséggel, melynek tagjai egy idő után szintén elemelkednek a zsöllyéből. Elmosódnak a játéktér kontúrjai, és hirtelen ott találjuk magunkat a karakterek helyében. Nincsen Egyik és Másik. A kettő Eggyé válik. Avagy, miként a Mester fogalmaz: „…szent őrületben a költő szeme földről az égre, égből földre villan, s mig ismeretlen dolgok vázait megtestesíti képzeletje, tolla a légi semmit állandó alakkal, lakhellyel és névvel ruházza fel…”

    Forrás: Tollár Mónika, fotók: Chikán Erika

    Aznap este, az ősbemutató résztvevői közül, Horváth Lili tért vissza a színpadra, partnere
    ezúttal Kakasy Dóra volt. Ahogyan finom esésű, meanderszerű fodrokkal borított ruháikban besétáltak, mintha Thália és Melpomené elevenedtek volna meg előttünk. Horváth Lili ragyogó időzítéssel csorbította ki a tragikum metsző élét a mindennapi konfliktusokból kirobbanó drámai ütközések alkalmával, mozgósítva arcjátékának és különleges beszéddallamának erejét. Kakasy Dóra olykor tragikumba hajló elmélyültséggel közelítette meg karaktereit, majd arcán és tagjain egy-egy mosolyogtató gesztus, mozdulat áradt szét, melyek által egészen új színben teljesedett ki a megjelenített figura, legyen az akár a színpad széléről a nézőtér Lajosaira, Gézáira, Gyuláira és Gyuszkóira alátekintő Zsörtölődő Anya vagy Tökéletes Feleség. Játékukban létrejött tragédia és komédia őseredeti egysége.

    S a produkció egyik legfőbb célja éppen az, hogy képessé tegyen a nevetésre még akkor is, amikor éppen a mélybe ugrunk. A humor elengedhetetlen, s ezt a rendező – hitvallásával összhangban – képzeletszínházában remekül kiaknázza. Mernünk kell eltávolodni attól az esztétikai felfogástól, mely szerint a dráma legmagasabb megvalósítási formája a tragédia. Ma sem lehetséges az – hiszen ezt Shakespeare is tudta –, hogy csak egy szomorú királyfit kapunk, aki az apja után kesereg több felvonáson keresztül, majd meghal, mert akkor nekünk is végünk van. Viszont, ha tudunk nevetni, csak félig halunk bele. Nem meglepő tehát, hogy a kortárs színház olyannyira sűrűn él a humorral, még a legnyomasztóbb helyzetekben is, megszólítva ezzel Shakespeare szellemét, aki nem riadt vissza attól sem, hogy megírja saját tragédiájának paródiáját.

    „Horváth Lili ragyogó időzítéssel csorbította ki a tragikum metsző élét a mindennapi konfliktusokból kirobbanó drámai ütközések alkalmával, mozgósítva arcjátékának és különleges beszéddallamának erejét. Kakasy Dóra olykor tragikumba hajló elmélyültséggel közelítette meg karaktereit, majd arcán és tagjain egy-egy mosolyogtató gesztus, mozdulat áradt szét, mely által egészen új színben teljesedett ki a megjelenített figura, legyen az akár a színpad széléről a nézőtér Lajosaira, Gézáira, Gyuláira és Gyuszkóira alátekintő Zsörtölődő Anya vagy Tökéletes Feleség. Játékukban létrejött tragédia és komédia őseredeti egysége.”

    Forrás: Tollár Mónika, fotók: Chikán Erika

    Az előadás másik, inkább lélektani-metafizikai lába határozottan az a gondolat, hogy végre megértsük egymást. Azonban ehhez elengedhetetlen, hogy önmagunkat megismerjük. Éppen ezért elmosódik a határ férfi és nő, gyerek és felnőtt, fiatal és idős között. Nem kell a címben megszólított halmazba tartoznia a befogadónak, elég kellően bátornak lennie a szembenézéshez. Mert itt az arcokról lehullanak a maszkok: a Kedves Anya, a Tökéletes Háziasszony, a Zsörtölődő Feleség, a Papucs Férj, az Apja Fia. Belépünk a jósdába és komolyan vesszük a felszólítást: ismerd meg önmagad! Odabent pedig befogadjuk emberi természetünk ellentmondásosságát, és megértjük a Kar oly sokszor idézett, mély bölcsességét: „…sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb…” Így már könnyebb észrevenni, hogy mindnyájunk lelkét – kisebb-nagyobb – ráncok borítják.

    Forrás: Tollár Mónika, fotók: Chikán Erika

    „Igazi főhajtás ez William Shakespeare előtt, aki mesterien töltötte ki a rendelkezésére álló teret a szódíszlet segítségével. A visszafordulás ehhez a megoldáshoz Tollár részéről nem csupán a színház iránti tiszteletről árulkodik, hanem kivételes rendezői érzékenységre vall, hiszen ezzel színművészei számára igazi játékszabadságot teremt. Az aktorok pedig teljes mértékben kiélvezik ezt, amíg ott ülnek vagy éppen állnak velünk szemben, teljes valójukban, minden sallang nélkül.”

    A teljesen kisimult lélek mítoszában – Szophoklész nyomán – továbbra sem hiszek, arról viszont mindenképpen meggyőzött Tollár Mónika, hogy a rálátásnak nem kell olyan végzetesnek lennie, mint a Valhallát felemésztő lángoknak. A képzeletszínház hatásos, de mindenképpen kíméletesebb lelki ránctalanító lehet, mint a vegytiszta tragédia.

    Egy vájt fülű színházrajongó

  • Csak egy út van…

    Csak egy út van…

    Kritika Sándor Péter ÚTON című zenés önéletrajzáról

    Sándor Pétert legutóbb Kálmán Imre Cirkuszhercegnőjének főszerepében láttam a Budapesti Operettszínház színpadán. Ugyanakkor érdemes figyelmet szentelni az énekes-színész olyan kőszínházon kívüli projektjeinek, mint amilyen az ÚTON – zenés önéletrajz, amely meghittebb kapcsolódást tesz lehetővé a közönséggel. Mindazok számára, akik az első alkalomról lemaradtak, idén kétszer is lehetőség nyílik a különleges előadás megtekintésére. Ennek apropóján adom közre kritikámat. 

    Forrás: Adél Photography, fotó: Menyhárt-Török Adél

    Mindannyian kíváncsiak vagyunk az alkotás, a művészi átlényegülés műhelytitkaira. Sajnos, ezek többnyire a függöny takarásában maradnak, a közönség már csak a teljes odaadással színpadra vitt mesterművet láthatja. Ezért is izgalmasak olyannyira azok a produkciók, melyek bepillantást engednek a kulisszák mögé. Tavaly, a Kőrösi Csoma Sándor Kulturális Központ színháztermében, én magam is megtudhattam, miként kapcsolódik össze a művész teljesítménye életének örömeivel, veszteségeivel, szorongásaival.  

    „Az operett- és musical slágerek széles érzelmi spektruma adott, viszont ahhoz mégiscsak egy jó énekes kell, hogy ezek teljes esztétikai értéket nyerjenek. Köszönhetően Sándor Péter kellően széles hangtartományának, illetve hangszíne kifejező erejének, e tekintetben ezúttal sem érhette csalódás a hallgatót. A dinamikához hozzájárult Kovács Adrián értő zongorajátéka, mely olykor kirobbanó erejével, máskor andalító melankóliájával a kellő pillanatokban ellenpontozott.”

    Forrás: Adél Photography, fotó: Menyhárt-Török Adél

    A színpadkép elsőre egy próbahelyzet benyomását keltette. Az Operettszínház méreteihez képest kicsiny színpadon mindössze egy zongorát és egy padot láttunk. A kicsiny jelző korántsem pejoratív: a kamaraszínházi jelleg csak tovább fokozza azt az intimitást, melyet ez a „biografikus-pszichológiai monodráma” megteremtett. Nyilvánvaló, hogy nem volt zenekari árok sem. Mégsem hiányoltam a szimfonikus zenekar atmoszféra-teremtő erejét, hiszen a zongora – nem véletlenül nevezik a hangszerek királynőjének! – alkalmas a legösszetettebb muzsika megszólaltatására. A zongorakíséret tehát kielégítő melodikus szövetet képezett a dráma aláfestéséhez, fokozásához. S persze a padot is megtöltötte egyfajta lélektani többletjelentés, hűen megannyi film- és színházjelenet világmegváltó beszélgetéseinek színhelyéhez. 

    Forrás: Adél Photography, fotó: Menyhárt-Török Adél

    A művészdráma főszereplője, valamint kísérője mindennemű szmokingos-nyakkendős feszélyezettségtől mentesen sétáltak be a színpadra. Kapcsolódásukat átszőtte a játékosság, az egymás iránti mélységes tisztelet. Egészen az előadás végéig olyan jól kiegészítették egymást, mint a törzshangok és a módosított hangok a zongorán. Ezt a kölcsönhatást a szemfüles néző az öltözékükben is tetten érhette. Lassan aláereszkedett a nézőtéri félhomály. Felvillantak a színes reflektorok. Sándor Péter, a tőle megszokott érzelmi színezettséggel a hangjában, gesztusaiban, mimikájában, prózai monológba kezdett. Önéletrajza – nagy örömünkre – megnyerően őszinte, kicsit sem bulvárszagú vagy közhelyes. Az életeseményekbe kapcsolódtak be azok a szerepek, melyek fordulópontot jelentettek a színészi pályán, és a dalok, melyek segítséget nyújtottak a nehezen feldolgozható érzelmek becsatornázásához is. Az operett- és musical slágerek széles érzelmi spektruma adott, viszont ahhoz mégiscsak egy jó énekes kell, hogy ezek teljes esztétikai értéket nyerjenek. Köszönhetően Sándor Péter kellően széles hangtartományának, illetve hangszíne kifejező erejének, e tekintetben ezúttal sem érhette csalódás a hallgatót. A dinamikához hozzájárult Kovács Adrián értő zongorajátéka, mely olykor kirobbanó erejével, máskor andalító melankóliájával a kellő pillanatokban ellenpontozott. A prózai szegmensek alatt, alkalomadtán, mint vezérmotívumok felcsendültek a korábban elhangzott dalok foszlányai. Próza és ének váltakozása már önmagában is különleges lüktetést adott az előadásnak. De a zene elemi ereje mutatkozott meg azokban a pillanatokban is, amikor Sándor fizikai körvonalait szinte meglazították a táncszerű mozdulatok, miközben a szemünk előtt újra eggyé vált az adott karakterrel.

    „Ennek a szuggesztív darabnak az átélése – még az olykor beszivárgó fanyar humor ellenére sem – minden vonatkozásban vidám élmény. Ugyanakkor mindenképpen megtisztulást hoz azzal, hogy közelebb kerülünk a művész lényegéhez, s egyúttal önmagunkhoz. Hiába gondoljuk, hogy távol állunk tőle, saját sorsunkat is a tragikumba illő ellentmondások határozzák meg. Olyan ez, mint az enharmónia: különböző hangokat játszunk, miközben ugyanazt a billentyűt nyomjuk le. Ennek tudatában talán már nem is annyira ijesztő az a bizonyos járatlan út…”

    Forrás: Adél Photography, fotó: Menyhárt-Török Adél

    Mire a befogadó kibontakozik az élmény végtelen dallamából, megtapasztalja, mi rejtőzik a teljes átélés és odaadás mögött. Ráébred, hogy a művész két világ között lebeg, de megfizet minden pillanatért, melyet a földtől elrugaszkodva, a művészet szellemi magasságában tölt. A valóság porában – akárcsak dr. Jekyll – fájdalommal, szenvedéssel kénytelen fizetni. Ennek a szuggesztív darabnak az átélése – még az olykor beszivárgó fanyar humor ellenére sem – minden vonatkozásban vidám élmény. Ugyanakkor mindenképpen megtisztulást hoz azzal, hogy közelebb kerülünk a művész lényegéhez, s egyúttal önmagunkhoz. Hiába gondoljuk, hogy távol állunk tőle, saját sorsunkat is a tragikumba illő ellentmondások határozzák meg. Olyan ez, mint az enharmónia: különböző hangokat játszunk, miközben ugyanazt a billentyűt nyomjuk le. Ennek tudatában talán már nem is annyira ijesztő az a bizonyos járatlan út…

    Egy vájt fülű színházrajongó

  • Gyere le az iCloudok közül!

    Gyere le az iCloudok közül!

    Kritika az Örkény István Színház Kertész utcai Shaxpeare-mosó előadásáról

    Régi tartozásomat törlesztettem az Örkény István Színház felé Závada Péter és a társulat posztmodern Shakespeare-átdolgozásának megtekintésével. Határozottan állíthatom: a kortárs elvonatkoztatás légárama végigsöpört a színháztermen. Azonban annak megválaszolása, hogy csillapította avagy súlyosbította légszomjunkat, meglehetősen összetett feladat, melynek megoldására az alábbiakban teszek kísérletet.

    Forrás: Örkény István Színház, fotó: Horváth Judit

    Bodó Viktor rendezői eszközei nem voltak ismeretlenek számomra. Ugyanakkor a tény, hogy korábban többször is láttam a Kastélyt, nem vértezett fel kellőképpen a Shaxpeare-mosó-élményre. A mirtusszal övezett, tömjénes esztétikáról jobb, ha lemondunk. Itt benzin és izzadság bűze terjengett  – szódíszlet értelmében  – a huzatos autómosó folyosóján. Ez a koncepció már önmagában feszültséget teremtett. Megingatta a néző azon elvárását, mely szerint Shakespeare klasszikusait csakis a megfelelő fennköltséggel, Blank versben lehet előadni, abban a reményben, hogy az emelkedő verslábakon a befogadó is elszállhat a földről.

    „Az előadás legnagyobb előnye, hogy – hűen a fent kibontott szellemiséghez – az este végére eltörölte a határt dráma és valóság, néző és színész között. Maximális volt a fizikai élménysűrűség, amikor a színművészek nem mellettünk, hanem velünk léteztek, az arcunkba ordítottak, felállítottak, megpróbáltak felvinni a színpadra.”

    Hozzászoktunk ahhoz, hogy a kukucskáló színházban úgy figyeljük a magasból az emberi sorsokat, mint az eposzok istenei, akik számára mindez puszta szórakozás. Mindeközben hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a dráma valójában rólunk szól. Ennek az istenszerűség-élménynek a repedezése már a prológus alatt megkezdődött. Ebben a Nagy Shakespeare Mestert nem csupán eposzi jelzőitől, hanem ruháitól is rögtön megfosztották. Máthé Zsolt – akinek külön elismerésünk a prológért – így, ádámkosztümben, rapbetétbe kezdett, mely előrevetítette, mi vár ránk az est folyamán:

    Forrás: Örkény István Színház, fotó: Horváth Judit

    A játékteret a költői fantázia földi formája hatotta át. A legabszurdabb események sem kaptak idealista gyöngyházfényt. Önmagukból kifordított, susogósba csomagolt szereplőket kaptunk, akiktől távol állt a kategorikus imperatívusz kisujjeltartós finomkodása; ők kérdés nélkül beletenyereltek a nyálba, a (mű)vérbe, belefejeltek a cuccba. Mi, nyájas nézők, meg bámultunk kipeckelt szemmel, mint Malcolm McDowell a Mechanikus narancs című filmben. Komédia és tragédia különös egységbe olvadt, mint Titania és a szamárfejű Zuboly. Ez egészen sajátos dinamikát kölcsönzött ennek az univerzumnak, melyben otthonosan mozgott Csuja Imre és Hámori Gabriella párosa (Kapulek, Kapulekné), Csákányi Eszter (dajka), Hajduk Károly (herceg) és Ficza István (Párisz). Csuja és Hámori megfelelő arányérzékkel csúsztak át a tragikumba, megkínzottságukban is mosolyogtatva, ugyanakkor nem estek az olcsó nevetségesség hibájába. Csákányi, Hajduk és Ficza karakterei némi szatirikus közéleti-politikai élt kaptak. Kiszólásaikon még azok is kifeküdtek, akik fintorogva vették igénybe a Shaxpeare-mosó szolgáltatásait.

    Forrás: Örkény István Színház, fotó: Horváth Judit

    „Hozzászoktunk ahhoz, hogy a kukucskáló színházban úgy figyeljük a magasból az emberi sorsokat, mint az eposzok istenei, akik számára mindez puszta szórakozás. Mindeközben hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a dráma valójában rólunk szól.”

    Egészében az előadás ritmusa olyan, mintha Berlioz fantasztikus szimfóniájának V. tételét hallgatnánk, melynek kreatív színezettségében felismerjük ugyan a kötött zenei formát, mégis minden másképp fest, mintha Bach valamelyik fúgáját tettük volna fel a lemezjátszóra; felvillantak az eredeti tragédia főbb irányvonalai, Shakespeare színházának megoldásai, – külön megemlítendő, mennyire jó ötlet a súgót az előadás látható szereplőjévé tenni – mégis elbizonytalanodunk mindenben, amit eddig a Rómeó és Júliáról tudtunk. Ezt a különös zeneiséget fokozták a Bodóra jellemző regiszterváltások. Az egyik pillanatban még egy rave party kellős közepén voltunk, majd felcsendült Strauss Zarathusztrája. A másik percben valamelyik rémes kareoke sláger szólt, aztán Prokofjev balettjének betétjét játszották be, melyre finom táncmozdulatokkal reagáltak a báljelenet szereplői.

    Forrás: Örkény István Színház, fotó: Horváth Judit

    Az improvizációból átemelt játékosság tovább lazította a karakterek gátlástalanságát. Az átirat nyelvisége rezonált ezzel a vonással, maga is spontánnak hatott, s az előnyelv természetét idézte meg, melyet szintén a kreatív kísérletezés formált. De a színészek egyébként is ötletesen játszottak a jelentéssel. Egészen formabontó módon töltöttek meg konvencionális beszédaktusokat mögöttes jelentéstartalommal. Kifejezetten érdekes átcsatolás, hogy Bodó a tragédia alakjait a kortárs populáris kultúra film- és videójáték-karaktereivel vonta párhuzamba. Ebben a végletekig tágítható dimenzióban tobzódott – kifejezetten szerethetően – Polgár Csaba (Mercutio), Novkov Máté (Péter), Jéger Zsombor (Geri) és Máthé Zsolt (Csupi, W. Shakespeare).

    „…az elvágyódás a magasba nem éppen olyan, mint az MDMA, melyet Juli és Rómeó magukba fecskendeznek? A színháznak nem az volna a feladata, hogy közelebb vigyen a földhöz (vagy ahogyan Shakespeare kívánta: egyensúlyt teremtsen fent és lent között), ahelyett, hogy fellőne az iCloudok közé?”

    Az előadás legnagyobb előnye, hogy – hűen a fent kibontott szellemiséghez – az este végére eltörölte a határt dráma és valóság, néző és színész között. Maximális volt a fizikai élménysűrűség, amikor a színművészek nem mellettünk, hanem velünk léteztek, az arcunkba ordítottak, felállítottak, megpróbáltak felvinni a színpadra. Az efféle interakciókban Nagy Zsolt (Tybalt) és Dóra Béla (Ábrahám) verhetetlenek. Mindezek tükrében nem meglepő, hogy Patkós Márton metsző hangú Rómeója és Kókai Tünde Júliája nem voltak olyanok, mintha egy Metro-Goldwyn-Mayer film plakátjáról vágták volna ki őket: meghökkentő nyerseségüket a megfelelő pillanatokban hűtötte le a tragikus megrázkódtatás. Ilyenkor olyannyira emberközeliek, hogy képtelenség nem együttérezni velük.

    Forrás: Örkény István Színház, fotó: Horváth Judit

    Bármennyire szeretnénk, a lélektani vagy metafizikai közelséget sem tagadhatjuk le. És ez az, ami – számunkra – értelmezési keretet nyújt. Adott az az ikonikus jelenet, amelyben Juli nem fogadja el a bájitalt Lőrinc baráttól, aki itt egy sufniban drogot és egyéb tudatmódosító szereket árusító punk. S ugyan „szanaszéjjel adjuk” Mácsai Pált ebben a szerepben, azért a kérdőjelek ráncokat vonnak homlokunkra:  az elvágyódás a magasba nem éppen olyan, mint az MDMA, melyet Juli és Rómeó magukba fecskendeznek? A színháznak nem az volna a feladata, hogy közelebb vigyen a földhöz (vagy ahogyan Shakespeare kívánta: egyensúlyt teremtsen fent és lent között), ahelyett, hogy fellőne az iCloudok közé? Nehéz kérdések ezek. S ha a néző helyett nem is adhatok biztos választ, annyit mindenképpen elmondhatok, hogy meg kell tapasztalni a légszomjat ahhoz, hogy értékelni tudjuk a szabadság levegőjét, vagy Szophoklész szavaival: Be gyászos is, hogy csak kínommal válthatom meg életem...

    Egy vájt fülű színházrajongó

  • Semmiért egészen?

    Semmiért egészen?

    Kritika a Pesti Magyar Színház Rómeó és Júlia feldolgozásáról

    Napjainkra valóban negédes kliséhalmazzá alacsonyodott Rómeó és Júlia története? Vagy Shakespeare legismertebb tragédiája közvetíthet valamiféle fennköltebb erkölcsi üzenetet a jelen színháznézői számára is? Eperjes Károly rendezői állásfoglalását tekintve határozottan igenlő választ adhatok. A Magyar Színház Rómeó és Júlia feldolgozásáról két teltházas előadás után adok közre kritikát.

    Forrás: Magyar Színház, fotó: Kovács Milán

    Ahogyan az élet minden területén, a színházban is az egyensúlyt keressük. A túlzottan dekonstruktív feldolgozások olykor, mintha kizárnának a megismerésből, a hagyományokhoz túlontúl hű értelmezések pedig olyannyira merevnek hathatnak, hogy szinte szomjazunk a kortárs elvonatkoztatás felszabadító légáramára. Nehéz a két pólust kibékíteni. A Magyar Színházban bemutatott Rómeó és Júlia interpretáció éppen azért szerethető, mert Eperjes Károly mélységes tisztelettel ragaszkodott Shakespeare taktikájához, melynek lényege, hogy jó arányérzékkel elégíti ki a bohózatokra kiéhezett, és az emelkedettebb szellemiségre vágyó nézőket egyaránt. Nem rugaszkodott túl magasra, de nem ereszkedett alá a porba sem.

    Forrás: Magyar Színház, fotó: Kovács Milán

    A fehérre meszelt díszlet Shakespeare színházának díszlettelenségét idézte, mely azzal, hogy a színek és felvonások közötti vakfoltok után ugyanabba az egységes háttérbe ütközött a tekintetünk, egyfajta statikus drámai időtlenség benyomását keltette. Szinte nem is érzékeltem az idősíkokat, csupán az érzelmek hullámzásának jelenét éltük meg, melyre a szöveg ráerősített. Másfelől, izgalmas dinamikát teremtett, ahogyan a két ellenséges család tagjai és szolgálói, piros-kék jelmezeikben, mint festékfoltok töltötték meg ezt a tiszta vásznat. A jelmezek lezser összefűzöttségükkel Pier Paolo Pasolini Dekameronjának freskó-utánérzésszerű reneszánsz öltözékeit juttatták eszembe, míg Júlia tüllel és rózsaszín selyemvirágokkal ékített smaragdzöld ruhája, a piros báli ruha, vagy a finoman hímzett, fehér gyászruha Franco Zeffirelli filmfeldolgozását elevenítették fel. A hagyományokhoz hű rendezői törekvés volt tetten érhető az olyan megkerülhetetlen szimbólumok használatában is, mint az alma, mely áttételesen Parisz vívódására emlékeztethet, arra vonatkozóan, melyik istennő szépségét dicsérje vele. Jelképesen, az erkélyjelenet során Rómeó is annak a nőnek adta át az almát, aki sorsát végzetesen megpecsételte.

    „A főszerepekben tündöklő fiatal színészek, Wettstein Márk és Kiss Anna Gizella szerfelett bájosak, mintha csak ezekre a szerepekre teremtették volna őket, de az előadás kétszeri megtekintését követően az a benyomásom támadt, hogy egyikük sem élt még át olyan elsöprő erősségű kapcsolódást valamiféle éltet is felülmúló hittel, amely a tragikum legnagyobb csapására sem inog meg. Viszont talán pont ennek köszönhető, hogy nem vesztették el azt a gyermekded naivitást, mely olyannyira a javukra vált a szerelmi jelenetekben. ”

    Forrás: Magyar Színház, fotó: Kovács Milán

    A kortárs befogadhatóság javára vált, hogy a profán, olykor pajzán nevettető szándék mentsvára volt az erős impulzusokhoz szokott, ingerre szomjazó figyelemnek, azonban a költői pátosz ellensúlyként megmaradt. Ez leginkább a különböző fordítások váltakozásában konkretizálódott. A költőiséget a Kosztolányi Dezső által fordított, néhol Arany János stílusának veretességét idéző szöveghelyek, míg a hétköznapiságot Mészöly Dezső higgadtabb fordításai fejezték ki. A nyelv dialógusokba fűzött önkényes formái mellett, megjelentek az olyan kvázi természetes jelek, melyek a testbeszédbe ültethetők, s mondhatni spontán reakciót váltottak ki az ösztönös kapcsolódás által, amely némelyik motivált nyelvi poénnal nem következett be azonnal. A rendezés azonban ennél nem merészkedett tovább, holott ennek a színműnek kiváló interaktív vetülete lehetne, amelyet – főleg, hogy a célcsoport jelentős százalékát iskolás fiatalok teszik ki, akik keresnék a kapcsolódást a színházzal – illett volna kihasználni, nem feltétlenül bontotta volna meg a tragédia fennköltségét. Az óvatos periodikusság jellemző a színek lüktetésére is. Amikor a néző már érzi, hogy a koncentráció horizontja kezd befelhősödni, és éppen elkalandozna, egy számtalan történést összesűrítő jelenet felívelő hulláma hirtelen magával ragadja. Ez a találékony ellenpontozás számomra Csajkovszkij fantázia-nyitányát idézte meg, melyben az ellenségeskedés káoszából, lágyan zokogó vonósaival és fúvósaival kibontakozik a desz-dúr szerelmi téma. Csakhogy, amíg Csajkovszkij zenéjében megvan a forradalmi hév, itt a színészi játék tekintetében néhol pontosan ez az, ami kissé hiányzott.

    Forrás: Magyar Színház, fotó: Kovács Milán

    A dajkát megformáló Soltész Bözse kiváló közvetítője volt a komikumnak, mindemellett meglepő könnyedséggel váltott álarcot, és vedlett át vérbeli komikából meggyőző tragikába. A testkomikum mestere Haumann Máté volt Mercutio szerepében, aki prózai játékában is útjára engedte azt a tüzet, amely színésztársai karakterformálásából – például Barsi Márton Tybaltjából – olykor hiányzott. A másik fajsúlyos alakítás határozottan Pavletits Béláé volt, aki Capuletet keltette életre. Mellette Kovács Frigyes Montagueja színtelennek tűnt, sőt a Capuletnét alakító Trokán Annát is elnyelte a tragédia csúcspontjain. A mellékszereplők közül számomra kiemelkedett még Viczián Ottó Lőrinc barátja, aki legvégül alázatossággal volt kénytelen meghajolni „a drámai fordulat” hatalma előtt, – mely a történetet oly ötletesen megcsavarja – ezzel a végső percekben tovább fokozva a néző megrendülését.

    „A dajkát megformáló Soltész Bözse kiváló közvetítője volt a komikumnak, mindemellett meglepő könnyedséggel váltott álarcot, és vedlett át vérbeli komikából meggyőző tragikába. A testkomikum mestere Haumann Máté volt Mercutio szerepében, aki prózai játékában is útjára engedte azt a tüzet, amely színésztársai karakterformálásából – például Barsi Márton Tybaltjából – olykor hiányzott. A másik fajsúlyos alakítás határozottan Pavletits Béláé volt, aki Capuletet keltette életre.”

    Forrás: Magyar Színház, fotó: Kovács Milán

    A főszerepekben tündöklő fiatal színészek, Wettstein Márk és Kiss Anna Gizella szerfelett bájosak voltak, mintha csak ezekre a szerepekre teremtették volna őket, de az előadás kétszeri megtekintését követően az a benyomásunk támadt, hogy egyikük sem élt még át olyan elsöprő erősségű kapcsolódást valamiféle éltet is felülmúló hittel, amely a tragikum legnagyobb csapására sem inog meg. Viszont talán pont ennek köszönhettük, hogy nem vesztették el azt a gyermekded naivitást, mely olyannyira a javukra vált a szerelmi jelenetekben. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy az utolsó felvonásban – a színészi játék kárára – olyannyira felgyorsultak az események, hogy a fiataloknak, mintha még megrendülni sem lett volna idejük. Ez határozottan elvett a katarzis intenzitásából.

    Forrás: Magyar Színház, fotó: Kovács Milán

    A második, egyben utolsó felvonás egy kissé hatásvadász szimbólummal zárult, melyben az erkélyen a Herceg állt, oldalán egy asszonnyal, akinek karjában kisded szunnyadt. Ebben teljes mértékben azt a kinyilatkoztatást láthattuk megelevenedni, hogy a tragikus hősök halála nem volt hasztalan, hiszen önfeláldozásukkal beköszöntött az örök béke, mely új korszakot nyitott meg. A modern világ individualizmusának tükrében ez a semmiért egészen tipikus esete. Mindenesetre, ha a mintaadó görög dráma szellemiségére visszatekintünk, e következtetés tévesnek bizonyul, hiszen az individuum alárendelése a közösség javának az ókori eposzok és tragédiák világképében – legyen szó Aeaneisról, Íphigeneiáról, Antigonéról vagy Prométheuszról – a legnagyobb erény. Ez a kép tehát sokat elárult a rendező mindenségszemléletéről is, aki a hagyományos erkölcsök és értékrend mellett tette le a voksát, nem törődve azzal, hogy – Szabó Lőrinc szavaival – a modernek vagy a törvény mit követelnek…

    Legközelebbi előadások: november 19. , november 20.

    Jegyek Jegyek

  • Ez nem egy újabb kurva balett…

    Ez nem egy újabb kurva balett…

    Kritika Az Orfeum Bonnie és Clyde gengszterpop című vacsoraszínházáról

    Forrás: Az Orfeum, fotó: Forgács Bea

    Böhm György nem kevesebbre vállalkozott, minthogy lehántsa a rózsaszín cukormázat Bonnie és Clyde történetéről. Mindezt nem a dráma szigorúan zárt eszközeivel teremtette meg, hanem egy kevert műfajú produkcióban, mely a könnyed zenés darabok rajongóinak kedvez.

    Meglehetősen ócska közhely, mégis igaz: ha fel akarunk törni, mint a romlott tonhalsaláta, akkor jókor kell lennünk, jó helyen. Érvényes ez Clyde Chestnut Barrow és Bonnie Elizabeth Parker feltűnésére is, akik bűnözői pályafutásuk alatt számos bankot kiraboltak, sőt rendőri összetűzések során Clyde többek életét ki is oltotta. Azonban a forrongó közhangulat nekik kedvezett. A nagy gazdasági világválság idején igazságosztókként tekintettek a párra és cinkostársaikra, akik elégtételt vettek a bankok miatt elszenvedett veszteségekért. A történet persze korántsem ennyire egyszerű, mégis számtalan közhelyes feldolgozásban megénekelték már “Bonnie és Clyde balladáját”.

    „Deromantizált, olykor kissé bárgyúra csupaszított Clyde-jának megformálása közben azért a megfelelő pillanatokban megvillan a tragikum visszfénye is. Muri Enikő remek musicalénekesnő, prózai alakítása mégis kissé egyenetlen, habár talán pont a technikai magabiztosság hiánya tette annyira bájossá, szerethetővé ebben a szerepben. Méltányolandó Ódor részéről, hogy kollegiális hozzáállással igazodott partneréhez, technikai fölényével nem nyomta el. A mennyből pottyant fekete angyalt megszemélyesítő Gangxta Zolee-ra abszolút illik a gengszter klisé, így kissé sem közegidegen ebben a történetben.”

    Hogy Bonnie szavait idézzem : ez nem egy újabb kurva balett! A Bonnie és Clyde gengszterpop alkotói pontosan a korábbi feldolgozások elcsépeltségét igyekeznek meghaladni. Éppen ezért nem puszta revüszínházról van itt szó, melynek célkitűzése egy szignifikáns kulturális-közéleti jelenség feldolgozása szórakoztató céllal. A jeleneteket egészen vegyes koncepció fűzi össze, melynek alappilére valóban a revü, ugyanakkor, mint finom ornamentika, más műfaji elemek is megjelennek: amennyiben ragaszkodunk az analógiákhoz, mondhatnánk inverz misztériumjátéknak, amelyben a hősöket inkább kiforgatják felmagasztalt mivoltukból. Másfelől azzal, hogy a főszereplők – Molnár Ferenc Liliomjához hasonlóan – esélyt kapnak a számadásra múltjukkal, közelebb kerülünk a moralitáshoz és az Akárki-játékhoz. Határozottan modern, epikus színházi motívum a múlt beemelése az időkezelésbe, valamint a kívülről, a megváltó hírnökeként felléptetett narrátor alakja.

    Forrás: Az Orfeum, fotó: Forgács Bea

    A múltidéző vagy éppen modern színházi vonások ennyiben ki is merülnek, hiszen azért a revüszerűség dominál. Ugyan a cselekménynek áradó időszerűsége van, mégis megtartja szkeccs vagy montázs jellegét. Az egymást követő jelenetekben bőven kapunk társadalmi szatírát, és előtérbe kerül a testiség burleszkbe hajló kihangsúlyozása. Mivel a revü sem kizárólag prózai műfaj, természetesen nem maradunk zene nélkül. A jeleneteket átjárják az olykor kirobbanóan vérbő, máskor inkább melankolikusan lüktető dzsesszdallamok, de egyébként a kortárs magyar popzene slágerei hangzanak el, kissé áthangszerelve. Fontos kihangsúlyozni, hogy a szűkös méretadottságokból következően nem mozgatnak meg nagy tömegeket a színpadon, a díszlet- és kellékhasználat limitált. Mindezért kárpótol a színészek expresszív fizikalitása, gesztikulációja és a korhű jelmezek, melyek szintén visszacsempészik a dzsesszkorszak pezsgését az összképbe.

    Forrás: Az Orfeum, fotó: Forgács Bea

    A Clyde-ot alakitó Ódor Kristóf a zenés színház rajongói számára nem ismeretlen, dallomos tenorját így felesleges ismét magasztalnom. Emellett számtalan alkalommal bizonyította már, hogy nem csupán énekes színészként állja meg a helyét. Deromantizált, olykor kissé bárgyúra csupaszított Clydejának megformálása közben azért a megfelelő pillanatokban megvillan a tragikum visszfénye is. Muri Enikő remek musicalénekesnő, prózai alakítása mégis kissé egyenetlen, habár talán pont a technikai magabiztosság hiánya tette annyira bájossá, szerethetővé ebben a szerepben. Méltányolandó Ódor részéről, hogy kollegiális hozzáállással igazodott partneréhez, technikai fölényével nem nyomta el. A mennyből pottyant fekete angyalt megszemélyesítő Gangxta Zolee-ra abszolút illik a gengszter klisé, így kissé sem közegidegen ebben a történetben. Meglehet, sajátos stílusú karakterértelmezéséhez a befogadónak is legalább annyira egyedi humorra lehet szüksége.

    „A jeleneteket egészen vegyes koncepció fűzi össze, melynek alappillére valóban a revü, ugyanakkor, mint finom ornamentika, más műfaji elemek is megjelennek: amennyiben ragaszkodunk az analógiákhoz, mondhatnánk inverz misztériumjátéknak, amelyben a hősöket inkább kiforgatják felmagasztalt mivoltukból. Másfelől azzal, hogy a főszereplők – Molnár Ferenc Liliomjához hasonlóan – esélyt kapnak a számadásra múltjukkal, közelebb kerülünk a moralitáshoz és az Akárki-játékhoz. Határozottan modern, epikus színházi motívum a múlt beemelése az időkezelésbe, valamint a kívülről, a megváltó hírnökeként felléptetett narrátor alakja.”

    Első benyomásunk az lehet, hogy hőseink számadásukkal nem nyerik el a megváltást. Számomra bizonyos szempontból mégis: ahogyan a filmekkel, könyvekkel belénk plántált klisék lassan szertefoszlanak, közelebb kerül hozzánk két ember, akik semmiben sem különböznek tőlünk. Bonnie egy intelligens, tehetséges lány, aki szeretetre és elismerésre vágyik. Clyde egy egyszerű srác, aki büszkévé akarja tenni az anyját. Azok számára, akik a színházat esztétikai elvágyódásuk kapujának tekintik, ez a flitter-lélektaniság kissé lezseren lifeghet a történet szövetén, viszont azoknak, akik a kapcsolódást keresik, mindenképpen jó kapaszkodót nyújt. Ebből a szempontból külön erénye az előadásnak az interaktivitás, így azok, akik a nézők utóbbi kategóriájába sorolhatók, pozitívumként értékelhetik, hogy a színészek folyamatos interakcióban vannak a közönséggel.

    Forrás: Az Orfeum, fotó: Forgács Bea

    Én, a magam vállaltan “old school” esztétikai állásfoglalásával, inkább az első csoportot erősítem. Határozottan elvárom a színháztól, hogy a tapasztalati élményvalóságtól a műalkotás utópikus távlatai felé mozdítson el. Ez a produkció határozottan nem ilyen. De mentségére szolgáljon, hogy maga az Orfeum sem sugallja azt, hogy többet akarna vagy tudna nyújtani a könnyed kikapcsolódásnál. Ha a potenciális néző igényes szórakozást keres, mindenképpen jobban jár, mintha a távkapcsolót nyomogatná, már csak azért is, mert a színházélményen túl a kitűnő háromfogásos vacsorát és a hangulatos bárpult italkínálatát is élvezheti. Aki pedig valami mélyebbre vágyik, választhat egy operát vagy – Bonnie nagy bánatára – egy újabb kurva balettet.

    Legközelebbi előadások: szeptember 20. , október 26.

    Jegyek Jegyek

    Egy vájt fülű színházrajongó

  • Bűn és bűnhődés Csillebércen

    Bűn és bűnhődés Csillebércen

    Kritika a Gyöngyösi Játékszín Jó estét nyár, jó estét szerelem zenés dráma feldolgozásáról

    Forrás: Gyöngyösi Játékszín, fotó: M. Tihanyi Stella

    Sándor Péter eleget tett a nagy múltú Gyöngyösi Játékszín felkérésének, és a társulat amatőr színészeivel elevenítette meg a hírhedt csillebérci rém történetét. Gyurosovits-Petheő Csilla Jó estét nyár, jó estét szerelem zenés dráma interpretációját a Mátra Művelődési Központban láthattuk utoljára a nyár folyamán.

    A gyilkossági hírek egybevágnak vérgőzös bulváréhségünkkel. Mi másért lenne oly népszerű a Hidegvérrel, a Bűn és bűnhődés vagy éppen Fejes Endre címadó regénye?Nem véletlen talán, hogy Presser Gábor is a csillebérci rém történetét választotta zenés drámája alapjául. Szerencsére, a szenzáció-faktor nem homályosítja el a lélektani feszültséget, amely az ilyen eseteket igazán drámaivá teszi. A Gyöngyösi Játékszín társulat-vezetője, aki rendezőként jegyzi a produkciót, értelmezésével éppen az utóbbi alappillérre erősít rá.

    A cselekmény nem ismeretlen a nézők előtt: Szöllősi György, az egyszerű munkásfiú kudarcai elől álomvilágba menekül. Regényes fantáziaszüleményeiből alteregót sző magának egy Viktor nevű görög diplomata személyében, akire fényes jövő vár Amerikában élő apjának köszönhetően. A saját megítélése alapján ártatlan álmodozásának kényszerű áldozataivá lesznek azok a nők, akik minden reményüket a “kis görög” kezébe helyezik. Végül, leleplezéstől való félelmében, Szöllősi gyilkosságot követ el. Ezzel az aktussal válik a főszereplő — Rogyion Romanovics Raszkolnyikovhoz hasonlóan — tragikus hőssé. A tragédia nem véletlenül az ütközések műfaja, hiszen mindig bekövetkezik valamilyen esemény, amely az addigi rendet megbontani hivatott. Ebből a szempontból, mint megannyi műben, a meghatározó konfliktust — számtalan vetület közül — az egyén relatív erkölcsisége és a közösség által képviselt egyetemes erkölcsi törvény között fennálló ellentmondásra vezethető vissza.

    Forrás: Gyöngyösi Játékszín, fotó: M. Tihanyi Stella

    Ez a meghasonlottság a színpad kettéosztottságában is érvényesül. Viktor — ahogyan a darabban hivatkoznak rá, a Fiú — ideális világának jelenetei egy-egy tribünön játszódnak, míg a valóság történései (például a szépreményű kérő bemutatása a szerencsétlen áldozat szüleinek) közvetlenül a színpadon. Ezekbe beszivárog a szocializmus rejtett hangulata, mely drámai töltöttségéből adódóan nem válik el a mától. Az utóbbi jelenetekbe kapcsolódnak be, — mint bizonyos értelemben vett Kar — a főszereplő sorsára reflektáló vezérmotívum-figurák. A gyümölcsárus lányok az álomvilág ígéretével kecsegtetnek, igaz, énekükbe beszüremlenek a becsapott nők monológjai. A karakterkapcsolásról a ruhák elsőre alig észrevehető, egyező színválasztása árulkodik (piros, zöld, narancs). Megjelenik a középkori moralitás halálalakját idéző csuklyás koldus, amely újabb és újabb feltűnésével már a végzet előfutára. E helyütt tűnik fel, — mint szophoklészi kellék — a jós alakja a virágárus asszonyban, aki a hőst végzetére figyelmezteti.

    A rendezői koncepció tehát hagyományosnak mondható, abban az értelemben, hogy több megoldásában is a klasszikus drámaelmélet alapvető megoldásai érvényesülnek. A cselekmény napjainkba vetettségével mindenképpen a dráma jelenidejűségének szabályát erősíti. A másik szabálykövető vonás, hogy a színpadon nem mozgatnak látványos, nagy kiterjedésű díszleteket, hasonlóan az antik drámához, mindent a néző beleérző képességére, a színészi teljesítményre és a zenére bíznak, mely utóbbi a cselekmény szövetébe olvad, és olykor szinte hitchcocki thriller hangulatot teremt. Középpontos drámáról lévén szó, melyben a Fiú személyiségbeli ellentmondásából fakad az események dinamikája, kedvezőbb is a viszonylagos díszlettelenség. Igaz, tagadhatatlan, hogy a látványos rendezői klisék hiánya összezavarhatja a befogadót, ahogyan ez egy előadás közben távozó néző véleményéből is egyértelművé vált. Itt fontos azonban megjegyezni: a tény, hogy egy amatőr színitársulat kis költségvetésű produkciójáról van szó, határozottan nem képezi akadályát a rendezői kreativitásnak, pláne nem a kiváló színészi játéknak, amely a teret teljes mértékben betölti.

    „A rendezői koncepció tehát hagyományosnak mondható, abban az értelemben, hogy több megoldásában is az antik drámaelmélet alapvető megoldásai érvényesülnek. A cselekmény napjainkba vetettségével mindenképpen a dráma jelen idejűségének szabályát erősíti. A másik szabálykövető vonás, hogy a színpadon nem mozgatnak látványos, nagy kiterjedésű díszleteket, hasonlóan az antik drámához, mindent a néző beleérzőképességére, a színészi teljesítményére és a zenére bíznak, mely utóbbi a cselekmény szövetébe olvad, és olykor szinte hitchcocki thriller hangulatot teremt.”

    Forrás: Gyöngyösi Játékszín, fotó: M. Tihanyi Stella

    Sándor Péter a Jekyll és Hyde főszerepében már bizonyította, hogy nem jelent problémát számára egy hasadt személyiségű karaktert szilánkról szilánkra felépíteni. A Fiú én-monológjaiban megfogalmazott kérdésekben megelevenedett az a belső bizonytalanság, amely a Bűn és bűnhődés Raszkolnyikovjával vonja őt párhuzamba. Egyszerre van jelen benne a hatalom akarása és a megváltó részvét. Ez tetten érhető abban a jelenetben, melyben rendre utasítja a fiatal lánnyal enyelgő idősebb férfit, vagy a betegeskedő, idős házmesterrel való bánásmódjában. Az érzéketlenség, mint kontraszt, Viktor szerepjátékában elevenedett meg. A mechanikusan, megtörve eltátogott szavak, mintha színházi maszkon keresztül hangzanának el. De még ezen a maszkszerűségen is átüt az a görög derűvel rokon szenvedélyesség, melyben feloldódik az ellentét jó és rossz között. Ez számomra Hegedűs D. Géza Vígszínházban nyújtott alakításához viszi közelebb Sándor Péter karakterformálását. A fiatal művész korábban kifejezett aggályát, arra vonatkozóan, érdemes-e folytatnia ezen a pályán, rögtön eloszlathatom: abszolút helye van a színpadon.

    Ugyanez persze a Gyöngyösi Játékszín lelkes színészeiről is elmondható. Egyáltalán nem keltették amatőrök benyomását, teljes mértékben érződött az odaadás, a koncentráció a teljesítményükön. Fennkölt díszletek között, patinásabb színházban, “nagyokat” is láttam már, akik ilyen teljesítményre sem voltak képesek. A játékszín társulati tagjai közül kiemelném a Zsuzsanna, — beszélő nevén, Nyár — alakját megformáló Lukovszki Juditot, aki számító tartózkodás és felfokozottság között ingadozó játékával egyenrangú partnere Sándor Péternek. Alakja dramaturgiai szempontból is kiemelt jelentőségű, mivel Zsuzsannában a Fiú végzetének beteljesítőjére talál. Az utolsó áldozat is a szocializmus szürke zónájában megrekedt sorsot cipel, melyen úgy akar túllépni, hogy álmokba kapaszkodik. Szerencsétlenségére a szélhámos ezeket nem válthatja valóra. Kettejüknek óhatatlanul ki kell oltaniuk egymást a dráma csúcspontján.

    Forrás: Gyöngyösi Játékszín, fotó: M. Tihanyi Stella

    Mondhatnánk, hogy a tragikumot nem a főszereplő öngyilkossága hivatott beteljesíteni, ahogyan Dosztojevszkij regényének végkifejletében sem. Mégis, ha jobban belegondolunk, Szöllősi a gyilkossággal — habár saját értékrendje szerint, mondhatni hősiesen kilépett a szocialista szokáserkölcsből — közösségi lényként megszüntette magát. Ennek tükrében feltehetjük a kérdést: ha az ember meg is teheti, hogy az egyént emeli mindenek mércéjévé, van-e joga ahhoz, hogy elmozduljon az egyensúlyi pontról, és felfüggessze az általánost az egyedivel szemben? Ha arra vállalkozunk, hogy magunk alkossunk törvényeket önmagunk számára, figyelembe kell vennünk, hogy egyénként is bennünk lakozik az emberiség, melynek mindenható erkölcsiségében a bűntudat elevenedik meg. És ez az, amivel nem számolt Raszkolnyikov sem.

    „De még ezen a maszkszerűségen is átüt az a görög derűvel rokon szenvedélyesség, melyben feloldódik az ellentét jó és rossz között. Ez számomra Hegedűs D. Géza Vígszínházban nyújtott alakításához viszi közelebb Sándor Péter karakterformálását. A fiatal művész korábban kifejezett aggályát, arra vonatkozóan, érdemes-e folytatnia ezen a pályán, rögtön eloszlathatom: abszolút helye van a színpadon. Ugyanez persze a Gyöngyösi Játékszín lelkes színészeiről is elmondható.”

    Összegzésként: korunk szellemtelenségében felüdülés olyan rendezésben látni egy ennyire sokrétű drámát, amely kellő átgondoltsággal nyúl az antik színház legnagyobb erényeihez, egyúttal megfelelő érzékenységgel adagolja a lélektaniságot. Ugyan a rendezés — ahogyan ezt már kifejtettem — pont hagyománytisztelő jellegéből adódóan reflektál a jelen problémáira, mégis óvatosan bánnék a kortárs jelzővel. Ez a besorolás már önmagában paradoxon, hiszen nem ismeretlen a színháztörténetben, hogy válság idején a szerzők és a rendezők olykor a múltba nyúltak vissza, és amit átemeltek az példátlanul újnak hatott. De ez is csak aláhúzza abbéli állításomat, hogy egy ilyen feszültségteljes történet nem igényel hivalkodó körítést. Meglehet, hogy az utolsó felvonásban szétfröccsent némi művér is, azonban az előbbiek fényében ezt a megoldást feleslegesnek találom. Ugyanakkor méltánylandó, hogy az audiovizualitás egysíkúságában megrekedt résztvevőket is próbálták bevonni valahogyan a katarzisba, amely addigra a kellően nyitott és fogékony nézőt már bizonyosan magával ragadta.

    Az előadást legközelebb szeptember 6-én és 7-én láthatják Csömörön és Soroksáron.

    Egy vájt fülű színházrajongó