Kritika a Gyöngyösi Játékszín Jó estét nyár, jó estét szerelem zenés dráma feldolgozásáról

Forrás: Gyöngyösi Játékszín, fotó: M. Tihanyi Stella

Sándor Péter eleget tett a nagy múltú Gyöngyösi Játékszín felkérésének, és a társulat amatőr színészeivel elevenítette meg a hírhedt csillebérci rém történetét. Gyurosovits-Petheő Csilla Jó estét nyár, jó estét szerelem zenés dráma interpretációját a Mátra Művelődési Központban láthattuk utoljára a nyár folyamán.

A gyilkossági hírek egybevágnak vérgőzös bulváréhségünkkel. Mi másért lenne oly népszerű a Hidegvérrel, a Bűn és bűnhődés vagy éppen Fejes Endre címadó regénye?Nem véletlen talán, hogy Presser Gábor is a csillebérci rém történetét választotta zenés drámája alapjául. Szerencsére, a szenzáció-faktor nem homályosítja el a lélektani feszültséget, amely az ilyen eseteket igazán drámaivá teszi. A Gyöngyösi Játékszín társulat-vezetője, aki rendezőként jegyzi a produkciót, értelmezésével éppen az utóbbi alappillérre erősít rá.

A cselekmény nem ismeretlen a nézők előtt: Szöllősi György, az egyszerű munkásfiú kudarcai elől álomvilágba menekül. Regényes fantáziaszüleményeiből alteregót sző magának egy Viktor nevű görög diplomata személyében, akire fényes jövő vár Amerikában élő apjának köszönhetően. A saját megítélése alapján ártatlan álmodozásának kényszerű áldozataivá lesznek azok a nők, akik minden reményüket a “kis görög” kezébe helyezik. Végül, leleplezéstől való félelmében, Szöllősi gyilkosságot követ el. Ezzel az aktussal válik a főszereplő — Rogyion Romanovics Raszkolnyikovhoz hasonlóan — tragikus hőssé. A tragédia nem véletlenül az ütközések műfaja, hiszen mindig bekövetkezik valamilyen esemény, amely az addigi rendet megbontani hivatott. Ebből a szempontból, mint megannyi műben, a meghatározó konfliktust — számtalan vetület közül — az egyén relatív erkölcsisége és a közösség által képviselt egyetemes erkölcsi törvény között fennálló ellentmondásra vezethető vissza.

Forrás: Gyöngyösi Játékszín, fotó: M. Tihanyi Stella

Ez a meghasonlottság a színpad kettéosztottságában is érvényesül. Viktor — ahogyan a darabban hivatkoznak rá, a Fiú — ideális világának jelenetei egy-egy tribünön játszódnak, míg a valóság történései (például a szépreményű kérő bemutatása a szerencsétlen áldozat szüleinek) közvetlenül a színpadon. Ezekbe beszivárog a szocializmus rejtett hangulata, mely drámai töltöttségéből adódóan nem válik el a mától. Az utóbbi jelenetekbe kapcsolódnak be, — mint bizonyos értelemben vett Kar — a főszereplő sorsára reflektáló vezérmotívum-figurák. A gyümölcsárus lányok az álomvilág ígéretével kecsegtetnek, igaz, énekükbe beszüremlenek a becsapott nők monológjai. A karakterkapcsolásról a ruhák elsőre alig észrevehető, egyező színválasztása árulkodik (piros, zöld, narancs). Megjelenik a középkori moralitás halálalakját idéző csuklyás koldus, amely újabb és újabb feltűnésével már a végzet előfutára. E helyütt tűnik fel, — mint szophoklészi kellék — a jós alakja a virágárus asszonyban, aki a hőst végzetére figyelmezteti.

A rendezői koncepció tehát hagyományosnak mondható, abban az értelemben, hogy több megoldásában is a klasszikus drámaelmélet alapvető megoldásai érvényesülnek. A cselekmény napjainkba vetettségével mindenképpen a dráma jelenidejűségének szabályát erősíti. A másik szabálykövető vonás, hogy a színpadon nem mozgatnak látványos, nagy kiterjedésű díszleteket, hasonlóan az antik drámához, mindent a néző beleérző képességére, a színészi teljesítményre és a zenére bíznak, mely utóbbi a cselekmény szövetébe olvad, és olykor szinte hitchcocki thriller hangulatot teremt. Középpontos drámáról lévén szó, melyben a Fiú személyiségbeli ellentmondásából fakad az események dinamikája, kedvezőbb is a viszonylagos díszlettelenség. Igaz, tagadhatatlan, hogy a látványos rendezői klisék hiánya összezavarhatja a befogadót, ahogyan ez egy előadás közben távozó néző véleményéből is egyértelművé vált. Itt fontos azonban megjegyezni: a tény, hogy egy amatőr színitársulat kis költségvetésű produkciójáról van szó, határozottan nem képezi akadályát a rendezői kreativitásnak, pláne nem a kiváló színészi játéknak, amely a teret teljes mértékben betölti.

„A rendezői koncepció tehát hagyományosnak mondható, abban az értelemben, hogy több megoldásában is az antik drámaelmélet alapvető megoldásai érvényesülnek. A cselekmény napjainkba vetettségével mindenképpen a dráma jelen idejűségének szabályát erősíti. A másik szabálykövető vonás, hogy a színpadon nem mozgatnak látványos, nagy kiterjedésű díszleteket, hasonlóan az antik drámához, mindent a néző beleérzőképességére, a színészi teljesítményére és a zenére bíznak, mely utóbbi a cselekmény szövetébe olvad, és olykor szinte hitchcocki thriller hangulatot teremt.”

Forrás: Gyöngyösi Játékszín, fotó: M. Tihanyi Stella

Sándor Péter a Jekyll és Hyde főszerepében már bizonyította, hogy nem jelent problémát számára egy hasadt személyiségű karaktert szilánkról szilánkra felépíteni. A Fiú én-monológjaiban megfogalmazott kérdésekben megelevenedett az a belső bizonytalanság, amely a Bűn és bűnhődés Raszkolnyikovjával vonja őt párhuzamba. Egyszerre van jelen benne a hatalom akarása és a megváltó részvét. Ez tetten érhető abban a jelenetben, melyben rendre utasítja a fiatal lánnyal enyelgő idősebb férfit, vagy a betegeskedő, idős házmesterrel való bánásmódjában. Az érzéketlenség, mint kontraszt, Viktor szerepjátékában elevenedett meg. A mechanikusan, megtörve eltátogott szavak, mintha színházi maszkon keresztül hangzanának el. De még ezen a maszkszerűségen is átüt az a görög derűvel rokon szenvedélyesség, melyben feloldódik az ellentét jó és rossz között. Ez számomra Hegedűs D. Géza Vígszínházban nyújtott alakításához viszi közelebb Sándor Péter karakterformálását. A fiatal művész korábban kifejezett aggályát, arra vonatkozóan, érdemes-e folytatnia ezen a pályán, rögtön eloszlathatom: abszolút helye van a színpadon.

Ugyanez persze a Gyöngyösi Játékszín lelkes színészeiről is elmondható. Egyáltalán nem keltették amatőrök benyomását, teljes mértékben érződött az odaadás, a koncentráció a teljesítményükön. Fennkölt díszletek között, patinásabb színházban, “nagyokat” is láttam már, akik ilyen teljesítményre sem voltak képesek. A játékszín társulati tagjai közül kiemelném a Zsuzsanna, — beszélő nevén, Nyár — alakját megformáló Lukovszki Juditot, aki számító tartózkodás és felfokozottság között ingadozó játékával egyenrangú partnere Sándor Péternek. Alakja dramaturgiai szempontból is kiemelt jelentőségű, mivel Zsuzsannában a Fiú végzetének beteljesítőjére talál. Az utolsó áldozat is a szocializmus szürke zónájában megrekedt sorsot cipel, melyen úgy akar túllépni, hogy álmokba kapaszkodik. Szerencsétlenségére a szélhámos ezeket nem válthatja valóra. Kettejüknek óhatatlanul ki kell oltaniuk egymást a dráma csúcspontján.

Forrás: Gyöngyösi Játékszín, fotó: M. Tihanyi Stella

Mondhatnánk, hogy a tragikumot nem a főszereplő öngyilkossága hivatott beteljesíteni, ahogyan Dosztojevszkij regényének végkifejletében sem. Mégis, ha jobban belegondolunk, Szöllősi a gyilkossággal — habár saját értékrendje szerint, mondhatni hősiesen kilépett a szocialista szokáserkölcsből — közösségi lényként megszüntette magát. Ennek tükrében feltehetjük a kérdést: ha az ember meg is teheti, hogy az egyént emeli mindenek mércéjévé, van-e joga ahhoz, hogy elmozduljon az egyensúlyi pontról, és felfüggessze az általánost az egyedivel szemben? Ha arra vállalkozunk, hogy magunk alkossunk törvényeket önmagunk számára, figyelembe kell vennünk, hogy egyénként is bennünk lakozik az emberiség, melynek mindenható erkölcsiségében a bűntudat elevenedik meg. És ez az, amivel nem számolt Raszkolnyikov sem.

„De még ezen a maszkszerűségen is átüt az a görög derűvel rokon szenvedélyesség, melyben feloldódik az ellentét jó és rossz között. Ez számomra Hegedűs D. Géza Vígszínházban nyújtott alakításához viszi közelebb Sándor Péter karakterformálását. A fiatal művész korábban kifejezett aggályát, arra vonatkozóan, érdemes-e folytatnia ezen a pályán, rögtön eloszlathatom: abszolút helye van a színpadon. Ugyanez persze a Gyöngyösi Játékszín lelkes színészeiről is elmondható.”

Összegzésként: korunk szellemtelenségében felüdülés olyan rendezésben látni egy ennyire sokrétű drámát, amely kellő átgondoltsággal nyúl az antik színház legnagyobb erényeihez, egyúttal megfelelő érzékenységgel adagolja a lélektaniságot. Ugyan a rendezés — ahogyan ezt már kifejtettem — pont hagyománytisztelő jellegéből adódóan reflektál a jelen problémáira, mégis óvatosan bánnék a kortárs jelzővel. Ez a besorolás már önmagában paradoxon, hiszen nem ismeretlen a színháztörténetben, hogy válság idején a szerzők és a rendezők olykor a múltba nyúltak vissza, és amit átemeltek az példátlanul újnak hatott. De ez is csak aláhúzza abbéli állításomat, hogy egy ilyen feszültségteljes történet nem igényel hivalkodó körítést. Meglehet, hogy az utolsó felvonásban szétfröccsent némi művér is, azonban az előbbiek fényében ezt a megoldást feleslegesnek találom. Ugyanakkor méltánylandó, hogy az audiovizualitás egysíkúságában megrekedt résztvevőket is próbálták bevonni valahogyan a katarzisba, amely addigra a kellően nyitott és fogékony nézőt már bizonyosan magával ragadta.

Az előadást legközelebb szeptember 6-én és 7-én láthatják Csömörön és Soroksáron.

Egy vájt fülű színházrajongó