Kritika az Örkény István Színház Kertész utcai Shaxpeare-mosó előadásáról

Régi tartozásomat törlesztettem az Örkény István Színház felé Závada Péter és a társulat posztmodern Shakespeare-átdolgozásának megtekintésével. Határozottan állíthatom: a kortárs elvonatkoztatás légárama végigsöpört a színháztermen. Azonban annak megválaszolása, hogy csillapította avagy súlyosbította légszomjunkat, meglehetősen összetett feladat, melynek megoldására az alábbiakban teszek kísérletet.

Forrás: Örkény István Színház, fotó: Horváth Judit

Bodó Viktor rendezői eszközei nem voltak ismeretlenek számomra. Ugyanakkor a tény, hogy korábban többször is láttam a Kastélyt, nem vértezett fel kellőképpen a Shaxpeare-mosó-élményre. A mirtusszal övezett, tömjénes esztétikáról jobb, ha lemondunk. Itt benzin és izzadság bűze terjengett  – szódíszlet értelmében  – a huzatos autómosó folyosóján. Ez a koncepció már önmagában feszültséget teremtett. Megingatta a néző azon elvárását, mely szerint Shakespeare klasszikusait csakis a megfelelő fennköltséggel, Blank versben lehet előadni, abban a reményben, hogy az emelkedő verslábakon a befogadó is elszállhat a földről.

„Az előadás legnagyobb előnye, hogy – hűen a fent kibontott szellemiséghez – az este végére eltörölte a határt dráma és valóság, néző és színész között. Maximális volt a fizikai élménysűrűség, amikor a színművészek nem mellettünk, hanem velünk léteztek, az arcunkba ordítottak, felállítottak, megpróbáltak felvinni a színpadra.”

Hozzászoktunk ahhoz, hogy a kukucskáló színházban úgy figyeljük a magasból az emberi sorsokat, mint az eposzok istenei, akik számára mindez puszta szórakozás. Mindeközben hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a dráma valójában rólunk szól. Ennek az istenszerűség-élménynek a repedezése már a prológus alatt megkezdődött. Ebben a Nagy Shakespeare Mestert nem csupán eposzi jelzőitől, hanem ruháitól is rögtön megfosztották. Máthé Zsolt – akinek külön elismerésünk a prológért – így, ádámkosztümben, rapbetétbe kezdett, mely előrevetítette, mi vár ránk az est folyamán:

Forrás: Örkény István Színház, fotó: Horváth Judit

A játékteret a költői fantázia földi formája hatotta át. A legabszurdabb események sem kaptak idealista gyöngyházfényt. Önmagukból kifordított, susogósba csomagolt szereplőket kaptunk, akiktől távol állt a kategorikus imperatívusz kisujjeltartós finomkodása; ők kérdés nélkül beletenyereltek a nyálba, a (mű)vérbe, belefejeltek a cuccba. Mi, nyájas nézők, meg bámultunk kipeckelt szemmel, mint Malcolm McDowell a Mechanikus narancs című filmben. Komédia és tragédia különös egységbe olvadt, mint Titania és a szamárfejű Zuboly. Ez egészen sajátos dinamikát kölcsönzött ennek az univerzumnak, melyben otthonosan mozgott Csuja Imre és Hámori Gabriella párosa (Kapulek, Kapulekné), Csákányi Eszter (dajka), Hajduk Károly (herceg) és Ficza István (Párisz). Csuja és Hámori megfelelő arányérzékkel csúsztak át a tragikumba, megkínzottságukban is mosolyogtatva, ugyanakkor nem estek az olcsó nevetségesség hibájába. Csákányi, Hajduk és Ficza karakterei némi szatirikus közéleti-politikai élt kaptak. Kiszólásaikon még azok is kifeküdtek, akik fintorogva vették igénybe a Shaxpeare-mosó szolgáltatásait.

Forrás: Örkény István Színház, fotó: Horváth Judit

„Hozzászoktunk ahhoz, hogy a kukucskáló színházban úgy figyeljük a magasból az emberi sorsokat, mint az eposzok istenei, akik számára mindez puszta szórakozás. Mindeközben hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a dráma valójában rólunk szól.”

Egészében az előadás ritmusa olyan, mintha Berlioz fantasztikus szimfóniájának V. tételét hallgatnánk, melynek kreatív színezettségében felismerjük ugyan a kötött zenei formát, mégis minden másképp fest, mintha Bach valamelyik fúgáját tettük volna fel a lemezjátszóra; felvillantak az eredeti tragédia főbb irányvonalai, Shakespeare színházának megoldásai, – külön megemlítendő, mennyire jó ötlet a súgót az előadás látható szereplőjévé tenni – mégis elbizonytalanodunk mindenben, amit eddig a Rómeó és Júliáról tudtunk. Ezt a különös zeneiséget fokozták a Bodóra jellemző regiszterváltások. Az egyik pillanatban még egy rave party kellős közepén voltunk, majd felcsendült Strauss Zarathusztrája. A másik percben valamelyik rémes kareoke sláger szólt, aztán Prokofjev balettjének betétjét játszották be, melyre finom táncmozdulatokkal reagáltak a báljelenet szereplői.

Forrás: Örkény István Színház, fotó: Horváth Judit

Az improvizációból átemelt játékosság tovább lazította a karakterek gátlástalanságát. Az átirat nyelvisége rezonált ezzel a vonással, maga is spontánnak hatott, s az előnyelv természetét idézte meg, melyet szintén a kreatív kísérletezés formált. De a színészek egyébként is ötletesen játszottak a jelentéssel. Egészen formabontó módon töltöttek meg konvencionális beszédaktusokat mögöttes jelentéstartalommal. Kifejezetten érdekes átcsatolás, hogy Bodó a tragédia alakjait a kortárs populáris kultúra film- és videójáték-karaktereivel vonta párhuzamba. Ebben a végletekig tágítható dimenzióban tobzódott – kifejezetten szerethetően – Polgár Csaba (Mercutio), Novkov Máté (Péter), Jéger Zsombor (Geri) és Máthé Zsolt (Csupi, W. Shakespeare).

„…az elvágyódás a magasba nem éppen olyan, mint az MDMA, melyet Juli és Rómeó magukba fecskendeznek? A színháznak nem az volna a feladata, hogy közelebb vigyen a földhöz (vagy ahogyan Shakespeare kívánta: egyensúlyt teremtsen fent és lent között), ahelyett, hogy fellőne az iCloudok közé?”

Az előadás legnagyobb előnye, hogy – hűen a fent kibontott szellemiséghez – az este végére eltörölte a határt dráma és valóság, néző és színész között. Maximális volt a fizikai élménysűrűség, amikor a színművészek nem mellettünk, hanem velünk léteztek, az arcunkba ordítottak, felállítottak, megpróbáltak felvinni a színpadra. Az efféle interakciókban Nagy Zsolt (Tybalt) és Dóra Béla (Ábrahám) verhetetlenek. Mindezek tükrében nem meglepő, hogy Patkós Márton metsző hangú Rómeója és Kókai Tünde Júliája nem voltak olyanok, mintha egy Metro-Goldwyn-Mayer film plakátjáról vágták volna ki őket: meghökkentő nyerseségüket a megfelelő pillanatokban hűtötte le a tragikus megrázkódtatás. Ilyenkor olyannyira emberközeliek, hogy képtelenség nem együttérezni velük.

Forrás: Örkény István Színház, fotó: Horváth Judit

Bármennyire szeretnénk, a lélektani vagy metafizikai közelséget sem tagadhatjuk le. És ez az, ami – számunkra – értelmezési keretet nyújt. Adott az az ikonikus jelenet, amelyben Juli nem fogadja el a bájitalt Lőrinc baráttól, aki itt egy sufniban drogot és egyéb tudatmódosító szereket árusító punk. S ugyan „szanaszéjjel adjuk” Mácsai Pált ebben a szerepben, azért a kérdőjelek ráncokat vonnak homlokunkra:  az elvágyódás a magasba nem éppen olyan, mint az MDMA, melyet Juli és Rómeó magukba fecskendeznek? A színháznak nem az volna a feladata, hogy közelebb vigyen a földhöz (vagy ahogyan Shakespeare kívánta: egyensúlyt teremtsen fent és lent között), ahelyett, hogy fellőne az iCloudok közé? Nehéz kérdések ezek. S ha a néző helyett nem is adhatok biztos választ, annyit mindenképpen elmondhatok, hogy meg kell tapasztalni a légszomjat ahhoz, hogy értékelni tudjuk a szabadság levegőjét, vagy Szophoklész szavaival: Be gyászos is, hogy csak kínommal válthatom meg életem...

Egy vájt fülű színházrajongó