Kritika Sándor Péter ÚTON című zenés önéletrajzáról

Sándor Pétert legutóbb Kálmán Imre Cirkuszhercegnőjének főszerepében láttam a Budapesti Operettszínház színpadán. Ugyanakkor érdemes figyelmet szentelni az énekes-színész olyan kőszínházon kívüli projektjeinek, mint amilyen az ÚTON – zenés önéletrajz, amely meghittebb kapcsolódást tesz lehetővé a közönséggel. Mindazok számára, akik az első alkalomról lemaradtak, idén kétszer is lehetőség nyílik a különleges előadás megtekintésére. Ennek apropóján adom közre kritikámat. 

Forrás: Adél Photography, fotó: Menyhárt-Török Adél

Mindannyian kíváncsiak vagyunk az alkotás, a művészi átlényegülés műhelytitkaira. Sajnos, ezek többnyire a függöny takarásában maradnak, a közönség már csak a teljes odaadással színpadra vitt mesterművet láthatja. Ezért is izgalmasak olyannyira azok a produkciók, melyek bepillantást engednek a kulisszák mögé. Tavaly, a Kőrösi Csoma Sándor Kulturális Központ színháztermében, én magam is megtudhattam, miként kapcsolódik össze a művész teljesítménye életének örömeivel, veszteségeivel, szorongásaival.  

„Az operett- és musical slágerek széles érzelmi spektruma adott, viszont ahhoz mégiscsak egy jó énekes kell, hogy ezek teljes esztétikai értéket nyerjenek. Köszönhetően Sándor Péter kellően széles hangtartományának, illetve hangszíne kifejező erejének, e tekintetben ezúttal sem érhette csalódás a hallgatót. A dinamikához hozzájárult Kovács Adrián értő zongorajátéka, mely olykor kirobbanó erejével, máskor andalító melankóliájával a kellő pillanatokban ellenpontozott.”

Forrás: Adél Photography, fotó: Menyhárt-Török Adél

A színpadkép elsőre egy próbahelyzet benyomását keltette. Az Operettszínház méreteihez képest kicsiny színpadon mindössze egy zongorát és egy padot láttunk. A kicsiny jelző korántsem pejoratív: a kamaraszínházi jelleg csak tovább fokozza azt az intimitást, melyet ez a „biografikus-pszichológiai monodráma” megteremtett. Nyilvánvaló, hogy nem volt zenekari árok sem. Mégsem hiányoltam a szimfonikus zenekar atmoszféra-teremtő erejét, hiszen a zongora – nem véletlenül nevezik a hangszerek királynőjének! – alkalmas a legösszetettebb muzsika megszólaltatására. A zongorakíséret tehát kielégítő melodikus szövetet képezett a dráma aláfestéséhez, fokozásához. S persze a padot is megtöltötte egyfajta lélektani többletjelentés, hűen megannyi film- és színházjelenet világmegváltó beszélgetéseinek színhelyéhez. 

Forrás: Adél Photography, fotó: Menyhárt-Török Adél

A művészdráma főszereplője, valamint kísérője mindennemű szmokingos-nyakkendős feszélyezettségtől mentesen sétáltak be a színpadra. Kapcsolódásukat átszőtte a játékosság, az egymás iránti mélységes tisztelet. Egészen az előadás végéig olyan jól kiegészítették egymást, mint a törzshangok és a módosított hangok a zongorán. Ezt a kölcsönhatást a szemfüles néző az öltözékükben is tetten érhette. Lassan aláereszkedett a nézőtéri félhomály. Felvillantak a színes reflektorok. Sándor Péter, a tőle megszokott érzelmi színezettséggel a hangjában, gesztusaiban, mimikájában, prózai monológba kezdett. Önéletrajza – nagy örömünkre – megnyerően őszinte, kicsit sem bulvárszagú vagy közhelyes. Az életeseményekbe kapcsolódtak be azok a szerepek, melyek fordulópontot jelentettek a színészi pályán, és a dalok, melyek segítséget nyújtottak a nehezen feldolgozható érzelmek becsatornázásához is. Az operett- és musical slágerek széles érzelmi spektruma adott, viszont ahhoz mégiscsak egy jó énekes kell, hogy ezek teljes esztétikai értéket nyerjenek. Köszönhetően Sándor Péter kellően széles hangtartományának, illetve hangszíne kifejező erejének, e tekintetben ezúttal sem érhette csalódás a hallgatót. A dinamikához hozzájárult Kovács Adrián értő zongorajátéka, mely olykor kirobbanó erejével, máskor andalító melankóliájával a kellő pillanatokban ellenpontozott. A prózai szegmensek alatt, alkalomadtán, mint vezérmotívumok felcsendültek a korábban elhangzott dalok foszlányai. Próza és ének váltakozása már önmagában is különleges lüktetést adott az előadásnak. De a zene elemi ereje mutatkozott meg azokban a pillanatokban is, amikor Sándor fizikai körvonalait szinte meglazították a táncszerű mozdulatok, miközben a szemünk előtt újra eggyé vált az adott karakterrel.

„Ennek a szuggesztív darabnak az átélése – még az olykor beszivárgó fanyar humor ellenére sem – minden vonatkozásban vidám élmény. Ugyanakkor mindenképpen megtisztulást hoz azzal, hogy közelebb kerülünk a művész lényegéhez, s egyúttal önmagunkhoz. Hiába gondoljuk, hogy távol állunk tőle, saját sorsunkat is a tragikumba illő ellentmondások határozzák meg. Olyan ez, mint az enharmónia: különböző hangokat játszunk, miközben ugyanazt a billentyűt nyomjuk le. Ennek tudatában talán már nem is annyira ijesztő az a bizonyos járatlan út…”

Forrás: Adél Photography, fotó: Menyhárt-Török Adél

Mire a befogadó kibontakozik az élmény végtelen dallamából, megtapasztalja, mi rejtőzik a teljes átélés és odaadás mögött. Ráébred, hogy a művész két világ között lebeg, de megfizet minden pillanatért, melyet a földtől elrugaszkodva, a művészet szellemi magasságában tölt. A valóság porában – akárcsak dr. Jekyll – fájdalommal, szenvedéssel kénytelen fizetni. Ennek a szuggesztív darabnak az átélése – még az olykor beszivárgó fanyar humor ellenére sem – minden vonatkozásban vidám élmény. Ugyanakkor mindenképpen megtisztulást hoz azzal, hogy közelebb kerülünk a művész lényegéhez, s egyúttal önmagunkhoz. Hiába gondoljuk, hogy távol állunk tőle, saját sorsunkat is a tragikumba illő ellentmondások határozzák meg. Olyan ez, mint az enharmónia: különböző hangokat játszunk, miközben ugyanazt a billentyűt nyomjuk le. Ennek tudatában talán már nem is annyira ijesztő az a bizonyos járatlan út…

Egy vájt fülű színházrajongó