Kritika Tollár Mónika A nő, ha elmúlt 40 című képzeletszínházi előadásáról

„Lehet-e barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem?”– jutott eszembe egyből, mikor a hölgykoszorúban elszórt urakat megpillantottam a nézőtéren. Azonban Tollár Mónika és színészpartnerei ismét meggyőztek arról, hogy amennyiben nem fajalkotó különbségek mentén értelmezzük emberi kapcsolatainkat, igenis lehetséges, hogy végre megértsük egymást.

Forrás: Erzsébetligeti Színház, fotók: Chikán Erika

Az elmúlt évek során többször is láttam már Tollár Mónika rendezéseit. Idén az Erzsébetligeti Színházban lehettem részese a képzeletszínházi élménynek, ezúttal A nő, ha elmúlt 40 című előadás alkalmával. Szerencsére volt időm kiismerni ezt a –posztmodern világ tükrében – rendhagyó koncepciót. Állításom, hogy idő kell a megértéshez, nem túlzó, mert bizony az ismert formákhoz szokott színházlátogatók megütközhetnek azon, hogy nincsenek kellékek, díszlet, sem jelmezek vagy látványos fényváltások, egyedül a színészek által előadott, jól megírt szöveg – s ennek minőségére garancia Janikovszky Éva is – izzítja fel a néző fantáziáját.

„S a produkció egyik legfőbb célja éppen az, hogy képessé tegyen a nevetésre még akkor is, amikor éppen a mélybe ugrunk. A humor elengedhetetlen, s ezt a rendező – hitvallásával összhangban – képzeletszínházában remekül kiaknázza. Mernünk kell eltávolodni attól az esztétikai felfogástól, mely szerint a dráma legmagasabb megvalósítási formája a tragédia. Ma sem lehetséges az – hiszen ezt Shakespeare is tudta –, hogy csak egy szomorú királyfit kapunk, aki az apja után kesereg több felvonáson keresztül, majd meghal, mert akkor nekünk is végünk van. Viszont, ha tudunk nevetni, csak félig halunk bele.”

Forrás: Tollár Mónika, fotók: Chikán Erika

Igazi főhajtás ez William Shakespeare előtt, aki mesterien töltötte ki a rendelkezésére álló teret a szódíszlet segítségével. A visszafordulás ehhez a megoldáshoz Tollár részéről nem csupán a színház iránti tiszteletről árulkodik, hanem kivételes rendezői érzékenységre vall, hiszen ezzel színművészei számára igazi játékszabadságot termt. Az aktorok pedig teljes mértékben kiélvezik ezt, amíg ott ülnek vagy éppen állnak velünk szemben, teljes valójukban, minden sallang nélkül. Mindeközben olyannyira meggyőzően szólaltatják meg az emberi lélek ezerszínű skáláit, hogy szinte rész-egész viszonyba olvadnak a közönséggel, melynek tagjai egy idő után szintén elemelkednek a zsöllyéből. Elmosódnak a játéktér kontúrjai, és hirtelen ott találjuk magunkat a karakterek helyében. Nincsen Egyik és Másik. A kettő Eggyé válik. Avagy, miként a Mester fogalmaz: „…szent őrületben a költő szeme földről az égre, égből földre villan, s mig ismeretlen dolgok vázait megtestesíti képzeletje, tolla a légi semmit állandó alakkal, lakhellyel és névvel ruházza fel…”

Forrás: Tollár Mónika, fotók: Chikán Erika

Aznap este, az ősbemutató résztvevői közül, Horváth Lili tért vissza a színpadra, partnere
ezúttal Kakasy Dóra volt. Ahogyan finom esésű, meanderszerű fodrokkal borított ruháikban besétáltak, mintha Thália és Melpomené elevenedtek volna meg előttünk. Horváth Lili ragyogó időzítéssel csorbította ki a tragikum metsző élét a mindennapi konfliktusokból kirobbanó drámai ütközések alkalmával, mozgósítva arcjátékának és különleges beszéddallamának erejét. Kakasy Dóra olykor tragikumba hajló elmélyültséggel közelítette meg karaktereit, majd arcán és tagjain egy-egy mosolyogtató gesztus, mozdulat áradt szét, melyek által egészen új színben teljesedett ki a megjelenített figura, legyen az akár a színpad széléről a nézőtér Lajosaira, Gézáira, Gyuláira és Gyuszkóira alátekintő Zsörtölődő Anya vagy Tökéletes Feleség. Játékukban létrejött tragédia és komédia őseredeti egysége.

S a produkció egyik legfőbb célja éppen az, hogy képessé tegyen a nevetésre még akkor is, amikor éppen a mélybe ugrunk. A humor elengedhetetlen, s ezt a rendező – hitvallásával összhangban – képzeletszínházában remekül kiaknázza. Mernünk kell eltávolodni attól az esztétikai felfogástól, mely szerint a dráma legmagasabb megvalósítási formája a tragédia. Ma sem lehetséges az – hiszen ezt Shakespeare is tudta –, hogy csak egy szomorú királyfit kapunk, aki az apja után kesereg több felvonáson keresztül, majd meghal, mert akkor nekünk is végünk van. Viszont, ha tudunk nevetni, csak félig halunk bele. Nem meglepő tehát, hogy a kortárs színház olyannyira sűrűn él a humorral, még a legnyomasztóbb helyzetekben is, megszólítva ezzel Shakespeare szellemét, aki nem riadt vissza attól sem, hogy megírja saját tragédiájának paródiáját.

„Horváth Lili ragyogó időzítéssel csorbította ki a tragikum metsző élét a mindennapi konfliktusokból kirobbanó drámai ütközések alkalmával, mozgósítva arcjátékának és különleges beszéddallamának erejét. Kakasy Dóra olykor tragikumba hajló elmélyültséggel közelítette meg karaktereit, majd arcán és tagjain egy-egy mosolyogtató gesztus, mozdulat áradt szét, mely által egészen új színben teljesedett ki a megjelenített figura, legyen az akár a színpad széléről a nézőtér Lajosaira, Gézáira, Gyuláira és Gyuszkóira alátekintő Zsörtölődő Anya vagy Tökéletes Feleség. Játékukban létrejött tragédia és komédia őseredeti egysége.”

Forrás: Tollár Mónika, fotók: Chikán Erika

Az előadás másik, inkább lélektani-metafizikai lába határozottan az a gondolat, hogy végre megértsük egymást. Azonban ehhez elengedhetetlen, hogy önmagunkat megismerjük. Éppen ezért elmosódik a határ férfi és nő, gyerek és felnőtt, fiatal és idős között. Nem kell a címben megszólított halmazba tartoznia a befogadónak, elég kellően bátornak lennie a szembenézéshez. Mert itt az arcokról lehullanak a maszkok: a Kedves Anya, a Tökéletes Háziasszony, a Zsörtölődő Feleség, a Papucs Férj, az Apja Fia. Belépünk a jósdába és komolyan vesszük a felszólítást: ismerd meg önmagad! Odabent pedig befogadjuk emberi természetünk ellentmondásosságát, és megértjük a Kar oly sokszor idézett, mély bölcsességét: „…sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb…” Így már könnyebb észrevenni, hogy mindnyájunk lelkét – kisebb-nagyobb – ráncok borítják.

Forrás: Tollár Mónika, fotók: Chikán Erika

„Igazi főhajtás ez William Shakespeare előtt, aki mesterien töltötte ki a rendelkezésére álló teret a szódíszlet segítségével. A visszafordulás ehhez a megoldáshoz Tollár részéről nem csupán a színház iránti tiszteletről árulkodik, hanem kivételes rendezői érzékenységre vall, hiszen ezzel színművészei számára igazi játékszabadságot teremt. Az aktorok pedig teljes mértékben kiélvezik ezt, amíg ott ülnek vagy éppen állnak velünk szemben, teljes valójukban, minden sallang nélkül.”

A teljesen kisimult lélek mítoszában – Szophoklész nyomán – továbbra sem hiszek, arról viszont mindenképpen meggyőzött Tollár Mónika, hogy a rálátásnak nem kell olyan végzetesnek lennie, mint a Valhallát felemésztő lángoknak. A képzeletszínház hatásos, de mindenképpen kíméletesebb lelki ránctalanító lehet, mint a vegytiszta tragédia.

Egy vájt fülű színházrajongó