Kritika a Szegedi Nemzeti Színház Pillangókisasszony feldolgozásáról

A Pillangókisasszony antik tragikumot idéző visszfénye csillan meg számos, a kortárs populáris kultúrában ismert műben – elég a Miss Saigonra vagy az Egy gésa emlékiratira gondolnunk – , ami bizonyítja, hogy az opera kapcsán felmerülő kérdések mindmáig egyaránt foglalkoztatják az alkotókat és a befogadókat. A Szegedi Nemzeti Színház operatagozata egy látványvilágában filmhez méltó, szellemiségében kellően súlyos feldolgozásban gondolkodtatta el a műfaj rajongóit az emberi természet alapvétéseiről.

Forrás: Szegedi Nemzeti Színház, fotó: Tari Róbert

David Cairns szerint hosszú idő után Mozart volt az az opera-komponista, aki Shakespeare dramaturgiai érzékét megközelítette. Véleményem szerint, bátran csatlakozhat mellé a verizmus egyik kiemelkedő képviselője, Giacomo Puccini is, akinek emberi léptékekben mérhető operákat köszönhetünk. S pontosan ez a naturalista életközeliség az, amely miatt a Pillangókisasszony mindig is olyannyira vonzotta a közönséget: mindannyiunk között ott járnak a Cso-cso-szánok, Pinkertonok, Goro-k, Yamadorik és Sharpless-ek, sőt – ha egészen mélyen magunkba nézünk – mi magunk is alakítottuk már valamelyiküket a valóéletben. Persze, a néző eleinte alig sejt valamit, Puccini pedig kivételes beleérző képességgel készíti fel a végkifejletre. Már az első felvonás fúgaszerű esz-dúr nyitányával, melynek kezdő ugrásai könnyedek, mint egy pillangó röpte, majd amint a brácsák felelnek a hegedűknek, a szökkenések kissé elnehezülnek, akárha a pillangószárnyak eláztak volna. Ezután is a zenébe szőtt finom motívumok tudatosítják, mi is történik. Ezek közül a japán népzenéből merített pentaton dallam az egyik legszebb, mely a tragédia előszeleként újra és újra megborzongat.

„A fiatal drámai szoprán, Máthé Beáta már Donizetti Ritájában megnyert magának határozott tónusú, mégis kristályfénnyel csendülő hangjával. Cso-cso-szán lelki és énektechnikai szempontból is megterhelő szerepét nem pusztán eljátszotta, hanem életre keltette. Valóban olyan volt, akár egy gyönyörű pillangó, amely lassan egyre közelebb száll a végzetes lánghoz. Azt a pszichológiai értelemben vett beavatást, melynek során hirtelen kell felnőtté válnia ennek a gyermeknek, nemcsak színészi játékában – ártatlanság és nőiesség képlékeny mezsgyéjén ingadozva – érzékeltette, hanem énekhangjával is meggyőzően egyensúlyozott a lírai és drámai minőségek között: a megfelelő lélektani pontokon hangjának tiszta csengésű, meleg pasztelljeivel vázolta fel, milyen is a naiv, odaadó szerelem. Majd a tragikum súlyos epizódjaiban fokozatosan mutatta meg az alsóbb regiszterek sötétebb árnyalatait, megrajzolva a végzet vészjósló tusvonásait.”

Ezt a míves zenei szövetet megfelelő éleslátással kell a rendezőnek keretbe foglalnia. Nem árt az ötletesség, de koncepciója nem lehet túlzó, mert együtt kell hatnia a muzsika atmoszféra-teremtő erejével, nem pedig elvonnia róla a figyelmet. Juronics Tamásnak és alkotótársainak sikerült megteremteniük ezt az egyensúlyt. Értelmezésük egyaránt tisztelgett a klasszikus rendezések és a kortárs interpretációk előtt. Egyértelműen ilyen főhajtás volt a Bunraku (japán bábjáték) beemelése. Vízvárdi András díszletének monumentális papírfalakkal fedett elemei elegendő teret hagytak a tömegjelenetekhez, emellett kellően átjárhatók, belakhatók voltak, így lehetőséget teremtettek a szereplőknek arra, hogy a vezérmotívumok elvont jelnyelvéhez fizikálisan maguk is filmszalagképecskéket rögzítsenek, ezzel exponálva a feszültséget. Ez a filmszalagszerűség, kiegészítve Bianca Imelda Jeremais jelmezeivel, számomra a japán életképek mozgalmasságát idézte meg. De ennyiben nem merült ki az összművészeti ihletettség, hiszen az epikumot – a napszakok vagy az évszakok váltakozását, az idő múlását – animációk vetítésével érzékeltették, melyek stílusukban Hokusai festményeinek harmonikus dinamizmusát jelenítették meg.

Forrás: Szegedi Nemzeti Színház, fotó: Tari Róbert

Juronics ragaszkodott olyan rendezői megoldásokhoz, amelyek a korábbi színrevitelekre emlékeztethettek valamelyest, azonban képzeletének rizspapírján ezeket mégis egészen egyénivé alakította. Egy olyan történet megelevenítése során, melyben két világ ütközik egymással a főszereplők végzetes szerelmén keresztül, elengedhetetlen a kontrasztosság. Ez a rendezés legapróbb mozzanatait is meghatározta: bizonyos gesztusok nemcsak a lélektani állapotok változásait emelték ki, hanem, mintha a Jin és Jang egymásba olvadó ellentétességét is kifejezték volna. Például a második felvonásban, mialatt Butterfly fehér kimonóját feketére cserélte. Vagy amikor Pinkerton sötétkék tengerész-egyenruhában tért vissza az utolsó felvonásban, miközben kedvese ismét fehérben tűnt fel. Ugyanennek az aspektusnak másik, sajátos megoldása volt a játék az árnyékkal és a fénnyel a legintimebb jelenetek érzelmeinek diszkrét átadása céljából. Szintén a festményszerűségre erősített rá, ahogyan a sokszereplős jelenetek alakjainak színes jelmezei hátteret képeztek, melyből a gésa és a tengerészhadnagy hófehér vonalai kiemelkedtek. Vörös és fehér szembenállása egyébként is végighullámzott a színpadképen, nemcsak a háttérfigurák öltözékén, hanem Cso-cso-szán kimonóján, obiján, sminkjén és legyezőjén is. A vörös által hordozott szenvedély-szimbólum az Egy gésa emlékiratai cím film egy-egy jelenetét emlékezetembe idéző legyezőtánc mozdulataiban nyert konkrét hordozót, ellenpólusát képezve a fehérben megbúvó ártatlanságnak. De a kosztümök színkezelésén keresztül az alkotók egyúttal a mellékszereplők belső tulajdonságait is nyomatékosították: Goro, a házasságkerítő lila, dekadens selyemruhája vagy Yamadori arannyal díszített kimonója szemben Sharpless sötét kifinomultságú öltönyeivel.

„Ezt a míves zenei szövetet megfelelő éleslátással kell a rendezőnek keretbe foglalnia. Nem árt az ötletesség, de koncepciója nem lehet túlzó, mert együtt kell hatnia a muzsika atmoszféra-teremtő erejével, nem pedig elvonnia róla a figyelmet. Juronics Tamásnak és alkotótársainak sikerült megteremteniük ezt az egyensúlyt. Értelmezésük egyaránt tisztelgett a klasszikus rendezések és a kortárs interpretációk előtt. Egyértelműen ilyen főhajtás volt a bábjáték beemelése. Vízvárdi András díszletének monumentális papírfalakkal fedett elemei elegendő teret hagytak a tömegjelenetekhez, emellett kellően átjárhatók, belakhatók voltak, így lehetőséget teremtettek a szereplőknek arra, hogy a vezérmotívumok elvont jelnyelvéhez fizikálisan maguk is filmszalagképecskéket rögzítsenek, ezzel exponálva a feszültséget.”

Forrás: Szegedi Nemzeti Színház, fotó: Tari Róbert

A fiatal drámai szoprán, Máthé Beáta már Donizetti Ritájában megnyert magának határozott tónusú, mégis kristályfénnyel csendülő hangjával. Cso-cso-szán lelki és énektechnikai szempontból is megterhelő szerepét nem pusztán eljátszotta, hanem életre keltette. Valóban olyan volt, akár egy gyönyörű pillangó, amely lassan egyre közelebb száll a végzetes lánghoz. Azt a pszichológiai értelemben vett beavatást, melynek során hirtelen kell felnőtté válnia ennek a gyermeknek, nemcsak színészi játékában – ártatlanság és nőiesség képlékeny mezsgyéjén ingadozva – érzékeltette, hanem énekhangjával is meggyőzően egyensúlyozott a lírai és drámai minőségek között: a megfelelő lélektani pontokon hangjának tiszta csengésű, meleg pasztelljeivel vázolta fel, milyen is a naiv, odaadó szerelem. Majd a tragikum súlyos epizódjaiban fokozatosan mutatta meg az alsóbb regiszterek sötétebb árnyalatait, megrajzolva a végzet vészjósló tusvonásait. Máthé mellett ezúttal László Boldizsár öltötte magára Pinkerton egyenruháját. Bársonysuhanással elömlő hangja, mely – ahogyan Kalafként bizonyította – elbírja a dráma árnyaltabb súlyait is, megfelelt az olaszos tenorokkal szemben támasztott követelményeknek. Mégis, inkább arra a megnyerő ábrázolókészségre hívnám fel a figyelmet, amellyel a tengerészhadnagy – az első felvonás során – némelykor komikumba hajló felelőtlenségét, majd a tragédia csúcspontján tehetetlen megrendülését megragadta, s ezzel partnernője alakítását meg megindítóbbá tette. Réti Attila Sharpless rezonőrhöz illő higgadt játéka, a zenekaron dermesztő villanással, késként átsuhanó baritonja remek ellensúlya volt László érzelmi felfokozottságának, a melodrámából fakadó tenori szenvedélyének. Kiemelném még Vajda Júliát, aki kivételes drámai erővel formálta meg Suzuki szerepét, végig harmonikus együttműködésben Máthéval.

Forrás: Szegedi Nemzeti Színház, fotó: Tari Róbert

Miközben Cso-cso-szánt figyeltem, ahogyan nászfátylában, háttal a közönségnek, a távolba mered, megértettem azt a rémisztő paradoxont, melyet Pinkerton későn ismert fel. Az igazságot, hogy az ember a szabadsága érdekében mindig lemondásra kényszerül. Ez a törékeny gyermeklány mindent elveszített: a családját, a hazáját, az isteneit, végül azt a férfit is, akinek elhitte, hogy mindezt pótolhatja. Eleddig mások döntöttek az életéről, legvégül mégis felfedezte a rendelkezés szabadságát. Csakhogy a végletekig feszített drámaiság logikája szerint, ahhoz, hogy maga dönthessen az életéről, le kell kellett mondania róla. Ebben Pillangókisasszony rokon Verdi Aidájával vagy Puccini olyan női figuráival, mint Liú vagy Tosca. De ez a feszültség él tovább tulajdonképpen Turandot lelkének mélyén is. A magam nevében csak reménykedni tudok abban, hogy a jövőben a fent sorolt szerepek egy-egy ragyogó epizóddal gyarapíthatják majd Máthé Beáta énekművészi pályáját, melynek megkoronázása egyszer Turandot lehet.

Egy vájt fülű színházrajongó