Pál Gábort nehéz címkék mögé szorítani. Ismert előadók mellett állandó basszusgitáros, de színházban is találkozhatunk vele. A hangszeres oktatás mellett kottaolvasást, zeneelméletet, hangszerelést is tanít, zenét szerez. Sokoldalúsága, kivételes tehetsége alázattal, tudásvággyal és szorgalommal párosul. Legmegnyerőbb tulajdonsága mégis végtelen optimizmusa, amely sokakat inspirálhat arra, hogy elkezdjék gyűjteni a kilométereket a soha véget nem érő úton.

Hároméves korod óta zongorázol, 2010 óta basszusgitározol, emellett nagybőgőn is játszol. Igen fiatalon, már tizenkét évesen lehetőséget kaptál, hogy nagyközönség előtt mutasd meg a basszusgitártudásodat. 2019-ben, a Bolyki Tamás Quartettel, a Jazz Combo versenyen első helyezést értetek el, illetve a legjobb szólista kategóriában különdíjat ítéltek neked. Ekkor húszéves voltál. Tekintettél-e magadra valaha is csodagyerekként?

Izgalmas lenne most olyan fényképeket megmutatnom neked, amelyeken – bár fel sem érem – a kezem már a zongorán van,  vagy – ugyan nagyobb, mint a fejem –  ott lifeg rajtam a fejhallgató. Mindig is az életem része volt a zene, ilyen szavakkal viszont sohasem élnék magammal kapcsolatban, hogy csodagyerek. Apukám révén biztosan örököltem tehetséget, érzéket a zenéhez, ugyanakkor rengeteg munkám, szorgalmam van benne, hogy most azt csinálhatom, amit szeretek. Abban, hogy egyáltalán zenészként aposztrofálhatom magam.

Akkor úgy gondolod, hogy a jellemed alapkelléke az alázat? Vagy voltak olyan személyek, akik ezt a kezdetektől beléd plántálták?

Természetemből fakadóan mindig is ilyen voltam. Szoktuk mondani, sőt mára közhelynek bizonyul, mégis ahogyan fejlődtem, a tanáraim segítségével minél több információ birtokába jutottam, annál inkább rádöbbentem, mennyire messze vagyok még a célomtól, milyen keveset tudok valójában. Nyilván, ha visszatekintek arra, hol voltam tizenöt évvel ezelőtt, és ahhoz képest hová sikerült eljutnom, szép teljesítmény, de annyi minden van még előttem, annyi kilométert lehet és kell még gyűjteni. Ez is – ahogyan talán minden hivatás – egy soha véget nem érő út.

„Azt ismertem fel egy adott ponton, ha tudtára akarom adni az embereknek, hogy ki vagyok, és barátokat akarok találni, akikkel zenélni tudok, muszáj kicsit nyitnom. Amikor ráéreztem ennek az ízére, akkor igazából jött minden magától.”

Édesapád szintén zenész. Szigorú volt, aki minden körülmények között a legjobbat várja, vagy azért megadta a kellő szabadságot?

Ez a fénykép, amelyet a falamon látsz az első koncertemen készült 2012-ben. Ami igazán szívmelengető, hogy mellettem az édesapám zongorázott. Őt Pál Zakariásnak hívják, Erdélyben a mai napig alkalmazott zenészként tevékenykedik. Szigorú volt, ennek ellenére megadta a költői szabadságot, érvényesülhetett, hogy ki vagyok én valójában. A felvétel készültekor még főszakos zongoristaként tanultam a Plugor Sándor Művészeti Líceumban, szóval a prioritás az volt, hogy a zongoravizsgákra, versenyekre felkészüljek. Mellette hobbi szinten basszusgitároztam. A sepsiszentgyörgyi Jazz és Improvizációs Zenei Tábor azért nagyon fontos az életemben és a karrieremben egyaránt, mert igazából ez indított el mindent. Apukám elmondása szerint, egy hét alatt annyit fejlődtem ott, hogy kapva kapott az alkalmon, és bevett a zenekarába. Helyben amúgy is mindig nehezen talált basszusgitárost. Minden tag dolgozó ember volt egyébként, jellemzően este kilencre mentek próbálni. Nekem közismereti óráim voltak, leckét kellett írnom, gyakorolni a zongorát, mindemellett a próbára is felkészültem. Így kis túlzással, a földön kellett húzni már kilenckor, mégis alig vártam, hogy ott legyek. Annyi előnyöm volt, hogy apukám otthon támogatott, minden esetben segített. Fontos kiemelni, hogy nem a fia voltam abban a próbateremben töltött négy órában, hanem a kollégája, akivel zenél. És ez egy nagyon kiváltságos helyzet volt. A mai napig a legjobb barátok vagyunk, bár sajnos idejét sem tudom már annak, mióta nem muzsikáltunk együtt, de ami késik, nem múlik.

Szóval ennyire prózai oka lenne annak, hogy a zongora másodlagossá vált a basszusgitárhoz képest?

Így van. Én basszusgitárosnak tartom magam, aki tud zongorázni. Azt vallom, hogy minden hangszeren tanuló, gyakorló embernek előnyére válik, hogyha zongorán is elkezd ismerkedni a zenével, és legalább egy alapszintet elér. Nem véletlen, hogy a zenei intézményekben is mindenki számára kötelező a zongora, mert így nemcsak vertikálisan, hanem horizontálisan is tudunk a zenére tekinteni. Amikor megfogom a basszusgitárt, egészen más a szemléletem amiatt, hogy én többet raktam bele a zongorázásba, mintha csak kötelező tárgy lett volna a zeneiskolában.

Amikor jazz-t hallok, nekem mindig az őseredeti, törzsi zene jut eszembe, amelynek már a ritmusában is maga az élet lüktet. Téged is ilyen impulzív, áradó személyiségnek ismertelek meg. Szerinted ennek lehet köze ahhoz, hogy pont ez az a műfaj, amely a legközelebb áll hozzád?

Biztosan, ugyanakkor én sohasem skatulyáztam be magam zenei stílusokba. Most sem állítanám, hogy jazz-zenész vagy jazzbasszusgitáros vagyok, habár a diplomámat tekintve jazzbasszusgitár-előadőművész a titulosom. Nagyon nyitott vagyok, sokrétű a zenei ízlésem. Globálisan imádom a zenét. Azt a zenét, amelyben benne van az előadó szíve-lelke. Kollégáimmal szoktuk mondani, hogy ez az úgy nevezett szép zene. Ez a fogalom elsőre nem biztos, hogy érthető, de ma – kezdünk ebbe az irányban menni – az ember alkotta minőséget érdemes kiemelni belőle. A legmegfelelőbb válasz, és ez több fronton bebizonyosodott, hogy akármelyik műfaj is áll a legközelebb hozzánk, akkor tudjuk a legjobban kifejezni magunkat, ha elsajátítjuk az ehhez szükséges eszközöket, gondolatokat. Ilyen szempontból a jazzelmélet nagyon sokfelé ágazik, és a többől könnyebb kevesebbet csinálni, mint fordítva. Ezért indultam el a Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnáziumban jazzbasszusgitár irányba, amelyet követett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazzbasszusgitár tanszaka.

Az ember alkotta zene ellenpólusa lenne a tisztán gépi, akár az AI?

Igen, ma már beszélhetünk olyanról is, hogy AI-zenekar, viszont itt inkább arra gondoltam, amikor megnyomok egy gombot és történik valami. Nyilván, ezzel nem tudtam azonosulni sosem, de kíváncsi lennék, hogy hová fut ki.

Akár egy jazz-zenészt, akár egy klasszikus zongoraművészt figyelünk meg, azt látjuk, hogy szinte ösztönösen, ritmikus, táncszerű mozgásba kezdenek játék közben. Bernsteint, a dirigenst, vagy Glenn Gouldot például igazi élvezet figyelni, miként rezonálnak a zenével. Ugyanezt tapasztaljuk a befogadó oldalán is. Ha ezt a közösségi gyökeret nézzük, akkor szerinted van értelme különbséget tenni zene és zene között?

Nehéz kérdés, bár nem erről az oldalról közelíteném meg, mert számomra ez nagyon szubjektív. Hogy nekem mi tetszik, igazából csak rám tartozik, az meg, hogy egy másik embertársamnak mi a jó, a saját dolga. Mindenki azzal tud azonosulni, ami közel áll a szívéhez, vagy amiben felnő. Én nagyon elfogadó ember vagyok, próbálom a saját jóságomat előtérbe helyezni, és különösebben nem foglalkozni ezzel. Mindenki hallgassa azt, amit szeret, ettől függetlenül is nagyon boldogok lehetünk egymás mellett. Javaslom neked, kérdezz meg erről még legalább tíz zenészt, nagyon kíváncsi lennék, hogy a muzsikustársaim mit gondolnak ezzel kapcsolatban, vagy akár én is megkérdezhetném majd a turnébuszban legközelebb a többiektől.

Akkor az ízlésen túl, szerinted van ebben egy kis pszichológia is? Lehet, hogy az illetőnek valamilyen mindent felülíró érzelmi kötődése van az adott a zenéhez. Ahogyan neked a Toto zenekarhoz, amint erre egy másik beszélgetésben utaltál.

Köthetik a zenéhez élmények az embereket. Vegyünk valamilyen dalt, amely nekem annyira nem tetszik, viszont nézzünk meg valaki mást, aki mondjuk akkor kapta meg a jó hírt, hogy felvették élete egyetemére, amikor az a bizonyos dal szólt a rádióban. Persze, hogy újra át akarja élni azt a pillanatot a zene által. Napokig tudnánk beszélni arról is, hogy ma, amikor berobban egy sláger, az mit indít el a hallgatókban. Azért jó, hogy szóba jött a Toto, mert nagyon sok előadót említhetnék, aki közel áll a szívemhez, de igazából ők az alfa és az ómega nálam. Gyerekkoromban VHS-kazettán tényleg rongyosra hallgattam a párizsi Toto koncertet. Apukámat is én fertőztem meg, annyiszor be kellett tenni. A mai napig annyira megmozgatnak bennem valamit, hogy ha bármikor rosszabb kedvem van, vagy elfáradtam, csak elindítom a Toto-t, és feltöltődöm.

„A mai napig ilyen vagyok. Elég sokszor hangzik el tőlem, hogy megoldjuk. Sosem rágódtam azon mi lett volna, hogyha nem balra, hanem jobbra indulok. Úgy gondolom, hogy amikor választások elé állított az élet, mindig jó döntéseket hoztam.”

A teoretikától visszakanyarodnék az élethez. Sepsiszentgyörgyön születtél. Itt meghatározó élmények értek. Mikor kiszakadtál a szűkebb értelemben vett hazádból, és Budapestre költöztél a tanulmányaid okán, hamar megtaláltad a stabilitást az új közegben?

Nem egy már kialakult életből szakadtam ki, hiszen egy tizennégy éves gyereknél erről még értelemszerűen nem lehet beszélni. A szüleimen, nagyszüleimen, egy-két nagyon közeli  barátomon kívül senkit nem hagytam ott. Nyilván, nagyon nagy súly és teher, hogy pont a családomtól kellett elszakadnom, viszont napi szinten kontaktban voltunk. Mindenképpen életem legjobb döntése volt, hogy ezt meg mertem lépni annyi idősen. Egyébként nagyon visszafogott, szerény embernek tartom magam a mai napig, de mielőtt Magyarországra jöttem, ez még hatványozottabban igaz volt. Azt ismertem fel egy adott ponton, ha tudtára akarom adni az embereknek, hogy ki vagyok, és barátokat akarok találni, akikkel zenélni tudok, muszáj kicsit nyitnom. Amikor ráéreztem ennek az ízére, akkor igazából jött minden magától.

Szóval a személyiségfejlődés végül elvezetett ahhoz, hogy nemcsak emberként, hanem zenészként is megmutathattad magad?

Nagyon sok lehetőséget kaptam arra, hogy megmutathassam magam. Az egész Bartók Konziban, beleértve az OKJ-képzést, csak három-négy basszusgitáros volt. Lement az első félév, egy kedves basszusgitáros ismerősömet pedig elbocsátották az intézményből, ezért a zenekari gyakorlatok során nem tudott közreműködni. Sosem felejtem el azt a napot, amikor improvizációs gyakorlatra mentem, és Hevesi Lia – azóta is nagyon kedves barátnőm – jött oda hozzám, hogy szükségük lenne basszusgitárosra. Azonnal megragadtam a lehetőséget. Mielőtt azt hinné bárki, hogy ez ennyire egyszerű volt, el kell mondanom, hogy nekem abban az időpontban klasszikus összhangzattan órám lett volna. Emlékszem, rögtön felmentem Győrfi Katalinhoz, azzal, nem lehetne-e megoldani, hogy óralátogatás nélkül teljesítsem a tárgyat. A tanárnő belement, amiért a mai napig rendkívül hálás vagyok neki. Szóval mentem gyakorlatozni, az anyagot meg havonta egyszer felmondtam. Csakhogy azokon a keddi napokon az összes zenekari gyakorlaton az elbocsátott srác basszusgitározott. Így amikor befejeztük Liával, jött a következő énekesnő, meglátta, hogy van basszusgitáros, és egyből kérdezte, nem maradnék-e. Majd ugyanígy ment sorban további négy OKJ-s növendékkel. Repestem az örömtől. Onnantól kezdve minden alkalommal este nyolckor jöttem fel a jazzpincéből. Indulhatott volna úgy is a dolog, hogy nemet mondok az ütközés miatt, de inkább igyekeztem minden követ megmozgatni. A mai napig ilyen vagyok. Elég sokszor hangzik el tőlem, hogy megoldjuk. Sosem rágódtam azon mi lett volna, hogyha nem balra, hanem jobbra indulok. Úgy gondolom, hogy amikor választások elé állított az élet, mindig jó döntéseket hoztam.

Korábbi sikereidben meghatározó szerepük volt a középiskolai, egyetemi ismeretségeknek, hiszen például a Bolyki Tamás Quartet tagjait is a Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnáziumból ismerted. De mi a helyzet  Kökény Attilával? Hogyan találtatok egymásra?

Annak idején az általam nagyon nagyra értékelt Studniczky Lászlóhoz mentem el magánúton basszusgitárt tanulni. Az egyik órán kérdezte meg Zsatyi, hogy nem volna-e kedvem helyettesíteni Kökény Attila egyik koncertjén a Várkert Bazárban. Bejan Norberttől és Ceryák Istvántól – a kollégiumban velük alkottunk egy csapatot – meg lehetne kérdezni, mennyit gyakoroltam előtte, szerintem ők is megtanulták a számokat. Nagyon jól sikerült az a koncert, a mai napig szokott róla Attila sztorizni. Attól a ponttól minden lavinaszerűen ömlött rám. Egy napra rá újból hívott Zsatyi, hogy Bereczki Zoltánhoz kellene beugrani, sőt lenne még egy Kökény Attila koncert. Neki köszönhető egyébként, hogy színházi munkáim is lettek. Így jutottam el odáig, hogy rendkívül sok előadóval állhattam színpadon. Azért nem sorolok további neveket, mert senkit sem szeretnék kihagyni, de nagyon fontos kiemelni, hogy jelen pillanatban is az álmomat élem ezen emberek bizalmának köszönhetően.

„Nyilván, ha visszatekintek arra, hol voltam tizenöt évvel ezelőtt, és ahhoz képest hová sikerült eljutnom, szép teljesítmény, de annyi minden van még előttem, annyi kilométert lehet és kell még gyűjteni. Ez is – ahogyan talán minden hivatás – egy soha véget nem érő út.”

Életszemléletedet summázni lehetne azzal a lírai képpel, amelyet egy dalhoz kötöttél: „minden rossz felhő fölött egy szivárvány van.” Óhatatlanul eszembe jut a bibliai párhuzam. Volt már olyan viszontagságos időszak a pályád, az életed során, amikor valamiféle égi jelre volt szükséged ahhoz, hogy ne add fel?

Kiváltságosnak mondhatom magam, mert nem volt ilyen. Nagyon sokat dolgoztam, mindent megtettem, ha volt lehetőség, éltem vele, és az akkor aktuális legjobb tudásom szerint próbáltam helytállni. Az életem nagyon sok területén jellemző rám az élni akarás. Persze, pár évvel ezelőtt, amikor a COVID rengeteg ember számára ellehetetlenítette a munkavállalást, nekem is haza kellett költöznöm Erdélybe. Az egy nagyon kemény, kilátástalan időszak volt. Izgalmas, hogy ilyenkor jön elő az önismeret, próbálja az ember megismerni önmagát. Ültem otthon, nem csinálhattam azt amit a legjobban szeretek, mégsem álltam meg fejben. Feltettem a kérdést, hogy ha nem zenével foglalkoznék, akkor mit csinálnék szívesen? Szürreálisan hangzik, de fogorvos lennék. Amikor egyszer fájt a fogam, egy annyira jó fej szakemberhez kerültem, hogy a legnagyobb szeretettel mentem el hozzá. Nagyon izgalmasnak találtam amit csinál. A járvány alatt feltérképeztem a terepet, mi kell ahhoz, hogy fogorvos legyek. Kerestem egy magántanárt, hogy felkészülhessek az emelt szintű érettségire biológiából és kémiából, ami az orvosi egyetemhez elengedhetetlen. Megbeszéltük az első óra időpontját, majd közben újra beindult az élet, megtelt a naptáram fellépésekkel. Szóval felhívtam a hölgyet és közöltem vele, hogy elnézést, mégsem. Időközben be kellett látnom, hogy nem szívesen lennék fogorvos, aki hobbiból lejátszik néhány hangot, inkább lennék zenész, aki alkalomadtán kihúz egy-két fogat. Azonban a fogorvos barátaim azóta megerősítették, hogy ez lehetetlen.

A felhasznált fényképek Pál Gábor tulajdonát képezik.