Mindaz, amit Cseh Tamás és Bereményi Géza poétikai igénnyel összművészeti koncepciókba rendeztek, évtizedek után is újabb generációk léttöredékeit fogja össze, nemcsak egyéni, hanem művészi megéléseken keresztül, hiszen megannyi feldolgozással tisztelegtek már a legendás alkotók előtt. A legújabb „hommáge” a SICC Production fiatal művészeié, akik friss szemlélettel dolgozták fel a diszkográfia egyik ikonikus darabját. A Frontátvonulás kétszeri megtekintését követően megkísérlek újabb fejezetet adni a hatástörténethez.

Forrás: Városmajori Szabadtéri Színpad, fotó: Gordon Eszter

A Frontátvonulás című, 1983-ban megjelent koncepcióalbum kerettörténete már erősen drámai jellegéből adódóan színházi közegbe kívánkozik. Külön öröm, hogy olyan zenés színészek nyúltak hozzá, akik nemcsak értik és tisztelik az alapul szolgáló anyagot, hanem a tősgyökeres hallgatókon kívül, a fiatalokat is „beavathatják”. A beavatás motívuma a szabadtéri megvalósítással egyébként is igen hangsúlyossá vált. Legalábbis, amikor először, a Marczibányi Téri Művelődési Központ fedetlen udvarán néztem meg az előadást, számomra mindenképpen hozzátett az élményhez a természet sajátságos dramaturgiája: ahogyan az aléló fénytől, a bágyadt szürkületen át, a hullámzó sötétségig sodródtunk, az hatásos leképezése volt a befogadó élményének, miként hatolt egyre mélyebb rétegekig önnön belső világában. Ez a kissé pogány-görög utánérzés a Városmajori Szabadtéri Színpad fedett terében – ugyan gépi fényjátékkal próbálták pótolni –elmaradt, s el is vett valamennyit a katarzisból. No de, jobb, ha ezt elnézem, hiszen a produkció így is bővelkedett szenzuális élményekben, gondolatébresztő felvetésekben.  

Forrás: Városmajori Szabadtéri Színpad, fotó: Gordon Eszter

„Ha korábban azt gondoltuk, Vizi és Ecsédi a múltat énekelték meg, itt rá kellett döbbenünk, hogy a jelenben is csak félig vagyunk. Ideje hát egymás arcába kiabálni: Ennek vége. Érted? Aztán félretenni a likőröket, keverteket, töményeket, lemondani a kunsztokról, és kikapcsolni a tévét. Majd felszállni a fantázia-vonatra, amelyen megélhetjük legmélyebben eltemetett érzéseinket, hiszen a puszta értelem ok-okozati összefüggésekből épített birodalma sivár, és költészet nélkül, tudjuk, Arthur Rimbaud is hamar elpusztult ezen a terepen.”

A színrevitel kivételes éleslátással mesélt az emberről. A dráma nyelvén a történeti közeg, az akkori rendszer fejezte ki a belső küzdelmeket. Miként teremtünk magunk számára afféle „disztópiát” azzal, hogy az értelem elefántcsonttornyába zárkózunk, miközben igyekszünk kiküszöbölni természetünk érzelmi komponensét, mely nélkül a legtisztább megismerés sem lehet teljes. Egyszerre akarunk lezuhanni innen és felemelkedni ide. Ez a „szabadba zártság” szenvedéseinek eredője. És éppen ez az, ami minden szereplőt egyetlen pontban összekötött: miként saját életünkben, itt is mindenki másként próbálta elhárítani a felismerés feszültségét. Akadtak, akik a test örömeibe merültek, s vágyaik beteljesedését egy dizőz garantálta a bankettek party-bugyrában, s megvolt az az alak is, aki valamely felsőbb ideológia szellemében vélte megtalálni mentsvárát, de találkozhattunk megrekedt wc-s nénivel és pályaudvari jegypénztárossal, ahogyan reményvesztett öngyilkosjelölttel is. Az epikum centrumába pedig Vizi Miklós és Ecsédi Tamás, a két szimbolikus kulcskarakter helyezkedett, akik a likőrök, kevertek, tömények, női nevek és kunsztok zűrzavarán túl, mégis kiutat mutattak nekünk.

Forrás: Városmajori Szabadtéri Színpad, fotó: Gordon Eszter

„Sas Zoltán és Turi Péter elsőrangú mulattatók, akik kivételes likviditással kapcsoltak az improvizáció gyorsaságával váltakozó szerepekbe. Vatamány Atanáz – mint narrátor – a hangjáték mestere volt. Fülöp Kristóf – akit eddig komorabb szerepekben láthattam – szintén megállta a helyét, ha nevettetni kellett.  Kerek Dávid korábbi alakításaiban is megmutatkozott már az az egész lényét átható fátyolos szomorkásság, melyet ezekben a figurákban is remekül összepontosított. Liber Ágoston pedig kellően lángoló idealizmussal keltette életre Vizit.”

Már a kissé misztikus hangulatú zenei nyitányban, melybe fokozatosan kapcsolódtak be a különféle hangszerek, ott terjengett a feloldásra váró feszültség. A rézfúvós és a hegedű belépése számomra a nagy romantikus szimfóniák tragikumát idézte meg, melyet ellensúlyoztak az inkább jazz-blues hangulatú zongora-, gitár- és basszusgitárdallamok. A kifejező erő szempontjából az énekhangok is egészen széles skálán mozogtak, a líraibb vonaltól, a sötétebb tenoron át, egészen a basszus-baritonig. Bereményi lírai szövegein keresztül kibontakozott a prózai nyelvbe ágyazott „muzsika”, mely díszletteremtő erejével végig körbefogta a cselekményt, kiegészítve a dalbetéteket. A színpadkép egyébiránt rendkívül egyszerű volt. A középpontjában vastraverzekből összeállított Kádár-kaptárszerű fekete négyzet, picinyke szobáival meglehetősen fojtogató atmoszférát teremtett. Ugyanakkor, a statikumot megtörte, hogy a színészek szinte korlátlanul átjárták ezeket a szűkös tereket. Ahogyan a játszók egyszer itt, másszor ott – akrobaták módjára – tűntek fel, kibontakoztatva valamelyik jelenetet, olyan benyomást keltettek, mintha egy fényképregény lapjait pergették volna a nézők előtt. Kis túlzással, tulajdonképpen egy újabb fényképalbum kollázsait hozták létre az Antoine és Désiré mintájára.

Forrás: Városmajori Szabadtéri Színpad, fotó: Gordon Eszter

„A dráma nyelvén a történeti közeg, az akkori rendszer fejezte ki a belső küzdelmeket. Miként teremtünk magunk számára afféle „disztópiát” azzal, hogy az értelem elefántcsonttornyába zárkózunk, miközben igyekszünk kiküszöbölni természetünk érzelmi komponensét, mely nélkül a legtisztább megismerés sem lehet teljes. Egyszerre akarunk lezuhanni innen és felemelkedni ide. Ez a „szabadba zártság” szenvedéseinek eredője. És éppen ez az, ami minden szereplőt egyetlen pontban összekötött: miként saját életünkben, itt is mindenki másként próbálta elhárítani a felismerés feszültségét.”

De a kontrasztosság egyebekben is meghatározó jellemzője volt a rendezésnek, melyre a kortárs színházban megszokott eszközökkel erősített rá Krasznai Vilmos. Mindehhez hozzájárultak Varga-Járó Sára jelmezei, melyek fokozták az abszurd benyomást. Számos darabból ismerősek lehettek az olyan komikus eszközök, mint a regiszterváltás, például, amikor a hangszeres zenével szemben, hirtelen az elektronika dominált, vagy bizonyos jelenetekben – melyeket a néző ösztönös  „belső rendezője” is tragikusként interpretált volna – egészen oda nem illő gesztusokkal reagáltak a szereplők. Ezenkívül visszaköszöntek még a drámatörténetből ismert klasszikus megoldások is: a szerepátjárhatóság, ideértve a karikatúraszerű, mondhatni  „shakespeare-i” nőalakításokat a férfi színészektől, vagy a vásári komédiát, a babjátékot idéző lepénykenyérrel pofozkodós jelenetet. Nem maradtak el az olyan találó nyelvi játékok sem, mint az a kissé elvont, képiséget és logikai jelentést összemosó poén Vizi poharával, amely a mosogatótálat jelképező dézsába pottyant. A megannyi egymásnak feszülő minőség, technikai szempontból, számtalan kihívást állíthat a színházcsinálók elé, azonban a színművészek játékkészségét nem haladta meg a feladat. Sas Zoltán és Turi Péter elsőrangú mulattatók, akik kivételes likviditással kapcsoltak az improvizáció gyorsaságával váltakozó szerepekbe. Vatamány Atanáz – mint narrátor – a hangjáték mestere volt. Fülöp Kristóf – akit eddig komorabb szerepekben láthattam – szintén megállta a helyét, ha nevettetni kellett.  Kerek Dávid korábbi alakításaiban is megmutatkozott már az az egész lényét átható fátyolos szomorkásság, melyet ezekben a figurákban is remekül összepontosított. Liber Ágoston pedig kellően lángoló idealizmussal keltette életre Vizit.

Forrás: Városmajori Szabadtéri Színpad, fotó: Gordon Eszter

Megannyi akkordon keresztül, végül eljutottunk a feloldásig. Ha korábban azt gondoltuk, Vizi és Ecsédi a múltat énekelték meg, itt rá kellett döbbenünk, hogy a jelenben is csak „félig vagyunk.” Ideje hát egymás arcába kiabálni: „Ennek vége. Érted?” Aztán félretenni a likőröket, keverteket, töményeket, elfelejteni a női neveket, lemondani a kunsztokról, és kikapcsolni a tévét. Majd felszállni a fantázia-vonatra, amelyen megélhetjük legmélyebben eltemetett érzéseinket, hiszen a puszta értelem ok-okozati összefüggésekből épített birodalma sivár, és költészet nélkül, tudjuk, Arthur Rimbaud is hamar elpusztult ezen a terepen. A művészetben egyesülhet két ellentétes oldalunk, értelem és érzelem, s ennek megélésében határozottan segítségünkre lehet a színház, jelesül az olyan produkciók, amelyekben „valaki azt játssza, hogy én vagyok”, s ebből merítve, a valóságba visszatérve – mikor már élesben játszom magamat – bátrabban cselekedhetek. A SICC Production Frontátvonulása számomra határozottan elmozdult ebbe az irányba.