Kritika a Vígszínház Üvegcipő című előadásáról

 Forrás: www.vigszinhaz.hu (fotó: Dömölky Dániel)

A formabontó értelmezés természetesen korántsem egyenlő a klasszikusok iránti tiszteletlenséggel. Mohácsi János rendezése egyszerre kortárs és hagyománytisztelő. A színmű felvonásainak sorrendiségét megtartotta. A XXI. századi értelmezéshez képest a díszlet és a jelmezek is szabálykövetést mutatnak. A józsefvárosi polgári ház szegényes, bérelt szobái, a porral fátyolozott, szürke udvar, mintha a szerző rendezői instrukcióinak fotókópiái volnának. Mohácsi István helyenként a szöveghez hű maradt, de annak lassan folyó – mondhatni „csehovi” – lüktetését felizzította, hogy a mai néző szenzáció éhségét kielégíthesse. Ez nem feltétlenül kifogásolandó, hiszen annak idején már Babits Mihály is megjegyezte, hogy Molnár Ferenc nem törekedett kellő erélyességgel a társadalmi képmutatás hangsúlyozására . Ezt  a rendezést látva, azt hiszem, a nagy nyugatos is elpirulna, ugyanis, ami az eredeti szövegben csak finom utalás, az itt korántsem szalvétapostára lehelt csókként cuppan az arcunkra, hanem mint kemény pofon ráz fel. 

Mohácsi János rendezése egyszerre kortárs és hagyománytisztelő. A színmű felvonásainak sorrendiségét megtartotta. A XXI. századi értelmezéshez képest a díszlet és a jelmezek is meglepő szabálykövetést mutatnak. A józsefvárosi polgári ház szegényes, bérelt szobái és a porral fátyolozott, szürke udvar, mintha a szerző rendezői instrukcióinak fotókópiái volnának. Mohácsi István helyenként a szöveghez hű maradt, de annak lassan folyó – mondhatni „csehovi” – lüktetését felizzította, hogy a mai néző szenzáció éhségét kielégíthesse.

Tagadhatatlan, hogy a mesék a lelki életet mélyen meghatározó mozzanatokból táplálkoznak, ezúttal azonban semmi sem bújik meg finom szimbólumok mögött. Hamupipőke (Irma, szobalány) nem a jóképű hercegbe szeret bele, hanem az egyik bérlő után epedezik (Sipos János, bútorrajzoló). A Mostoha (Adél, főbérlő) szívesen keblére ölelné a Herceget (Császár Pál, ékszerész-segéd), ha nem féltené olyannyira jóhírét, s a Herceg nem volna szemtelen csábító, akivel szemben a józan ész előnyben részesíti Sipost. Inverz szerelmi négyszögbe gabalyodunk túlontúl emberi játszmákkal.

A „drága mérges” Sipos urat alakító Stohl Andrást a színház Sirály feldolgozásában már láthattuk hasonló szorongásokkal küszködő alakként. Ott a zseni szerepében tetszelgő, középszerű  író, Trigorin figuráját játszotta, aki retteg a művészi lét egzisztenciális pokoljárásától. Izgalmas volt ismét egy olyan karakter bőrében látni, aki mazochisztikus önuralommal menekül a létezés elől. Karakterformálásával meggyőzte a közönséget arról, hogy több van benne a ráaggatott „közhelyes” skatulyánál. Profán, nyers játékában ezúttal megcsillant egyfajta méltóságteljes élni akarás. 

  Forrás: www.vigszinhaz.hu (fotó: Dömölky Dániel)

 Az első felvonásban a szereplők közötti kötődéseket meghatározó tudattalan együttállások rajzolódnak ki. Az eredeti szövegben bájosan meseszerű Irma és a mogorva szobaúr évődése. A kortárs interpretációban ez a kapcsolat elsőre inkább tűnik az Ödipusz-komplexus karikatúrájának. Még nyilvánvalóbb ez, ahogyan az apátlan árva lány lelki és fizikai értelemben vett anyját egyaránt helyettesítő „vénkisasszony” Adéllal verseng a szegény bútorrajzolóért.

 Az Irmát megszemélyesítő Waskovics Andrea – aki teljesítményéért Ruttkai Éva emlék-gyűrűt  kapott – kócos, szőke hajával, egészségtől pirosló arcával egyből egy naiv lányka érzetét keltette, de külsejével ellentétben olyan, a felnőtt léthez kapcsolódó érzéseket fejezett ki, amelyek a néző arcára is pírt csaltak. Waskovics alakításának üde játékossága remekül egyensúlyozott két ellentétes – egymást nem feltétlenül kizáró – pólus, melodráma és komikum között. 

  Forrás: www.vigszinhaz.hu (fotó: Dömölky Dániel)

Ugyancsak komplexustól uralt viszony áll fent Adél és Császár Pál között. Kovács Patrícia, akit egyébként dinamikus, fiatalos lendület jellemez, hihetően közvetítette az elfojtásba belefásult asszonyt, aki megjátszott hidegfejűséggel tervezgeti ideális életét Sipossal. Azonban, amint ifjú szeretője feltűnik a színen, újult erővel ragyog. Színpadi karizmájának nagyszerű keretet adott a jelmezek közül kiemelkedő csodás esküvői ruha. A szikra működött Medveczky Balázssal. Szerethettük és szánhattuk ezt a párost „víg bukásában”. Medveczky, aki a Padlásban a komplex személyiségű Rádióst is életre kelthette már, mondhatni „visszaesett” az éretlen, hebehurgya ékszerész-segéd bőrében, de határozattan szórakoztatóan, emberien tette mindezt. 

 „Egy szivar, néha csak egy szivar – idézte Gál kapitány a második felvonásban. S valóban: a pszichoanalízis szakzsargonja mögött is egyszerű, mégis örök igény rejlik. Mindannyian szeretetre vágyunk és rettegünk az elvesztésétől. Megdöbbentő, mennyire lefegyverez mindmáig ez a rezdülés mindnyájunkat. De akkor miért mondunk le róla önként a hazug, képmutató társadalmi megbecsültség kedvéért? Hogy Adél útját választjuk, vagy a maga egyszerűségében őszinte szeretet szimbólumára, Irmára szegezzük a tekintetünket, egyedül rajtunk áll. Mégis, ha elég bátrak vagyunk visszatérni ösztönös-gyermeki lényünk álomvilágához, ahol a mese vágyteljesítő erejénél fogva bármi lehetséges, egy cselédből is hercegnő lehet.”

 Az emblematikus esküvői jelenet nóvuma, hogy a keserédes mulatozás közben élő vonós zenekar játszott. A második felvonástól kezdve, mint az eleinte apró repedések útján szivárgó talajvíz, lassan utat tört magának minden feszültség. Mintha a társadalom rosszallását tápláló felettes-én és a vágyaktól duzzadó ösztön-én csatározását jelenítette volna meg, amint Sipos a „tisztes” vendégseregnek szónokolt, miközben Irma részegségtől hevülten kiáltotta világgá, hogy a vőlegényt felszarvazták. Erre a paradoxonra erősített rá, mint izgalmas dramaturgiai fogás, a kettős szereposztások alkalmazása, vagy az a társadalmi szerepcsere, melyen az esküvőn féktelenül mulatozó őrmester (Horváth Szabolcs) esett át a harmadik felvonásra. A vígjáték hangulatát fokozták a freudi elszólásokból, a szabad asszociációs technikából merített szóviccek, melyek leplezett trágárságukban – ha tenyerünkbe temettük is az arcunkat – kicsiklandozták a felszabadult kacajokat. Ennek közvetítésében Telekes Péter (Stetner úr) és Csapó Attila (Gál kapitány) remekeltek. 

  Forrás: www.vigszinhaz.hu (fotó: Dömölky Dániel)

Molnár Ferenc szövegében a záró felvonás inkább kedves és szelíd, ebben a feldolgozásban viszont a szereplők teljes kitárulkozásának lehettünk tanúi, az emberi természet színes-szagos állatiságával. Végül a feszültség fegyverdördülésének visszhangja lassan elült, és helyét a katarzis egyperces csendjének adta át. Mielőtt a függöny legördült, az „ideálpilóta” és a „kék tündér” egymásra találtak, a Mostoha egyedül távozott, szívünket pedig a mese bátorító melege hatotta át, de némi hamufolt azért bepiszkította örömünket.  

 „Egy szivar, néha csak egy szivar – idézte Gál kapitány a második felvonásban. S valóban: a pszichoanalízis szakzsargonja mögött is egyszerű, mégis örök igény rejlik. Mindannyian szeretetre vágyunk és rettegünk az elvesztésétől. Megdöbbentő, mennyire lefegyverez mindmáig ez a rezdülés mindnyájunkat. De akkor miért mondunk le róla önként a hazug, képmutató társadalmi megbecsültség kedvéért? Hogy Adél útját választjuk, vagy a maga egyszerűségében őszinte szeretet szimbólumára, Irmára szegezzük a tekintetünket, egyedül rajtunk áll. Mégis, ha elég bátrak vagyunk visszatérni ösztönös-gyermeki lényünk álomvilágához, ahol a mese vágyteljesítő erejénél fogva bármi lehetséges, egy cselédből is hercegnő lehet.

Legközelebbi előadások: március 13., április 30.

Jegyek

Egy vájt fülű színházrajongó