Kritika Az Orfeum Bonnie és Clyde gengszterpop című vacsoraszínházáról

Forrás: Az Orfeum, fotó: Forgács Bea

Böhm György nem kevesebbre vállalkozott, minthogy lehántsa a rózsaszín cukormázat Bonnie és Clyde történetéről. Mindezt nem a dráma szigorúan zárt eszközeivel teremtette meg, hanem egy kevert műfajú produkcióban, mely a könnyed zenés darabok rajongóinak kedvez.

Meglehetősen ócska közhely, mégis igaz: ha fel akarunk törni, mint a romlott tonhalsaláta, akkor jókor kell lennünk, jó helyen. Érvényes ez Clyde Chestnut Barrow és Bonnie Elizabeth Parker feltűnésére is, akik bűnözői pályafutásuk alatt számos bankot kiraboltak, sőt rendőri összetűzések során Clyde többek életét ki is oltotta. Azonban a forrongó közhangulat nekik kedvezett. A nagy gazdasági világválság idején igazságosztókként tekintettek a párra és cinkostársaikra, akik elégtételt vettek a bankok miatt elszenvedett veszteségekért. A történet persze korántsem ennyire egyszerű, mégis számtalan közhelyes feldolgozásban megénekelték már “Bonnie és Clyde balladáját”.

„Deromantizált, olykor kissé bárgyúra csupaszított Clyde-jának megformálása közben azért a megfelelő pillanatokban megvillan a tragikum visszfénye is. Muri Enikő remek musicalénekesnő, prózai alakítása mégis kissé egyenetlen, habár talán pont a technikai magabiztosság hiánya tette annyira bájossá, szerethetővé ebben a szerepben. Méltányolandó Ódor részéről, hogy kollegiális hozzáállással igazodott partneréhez, technikai fölényével nem nyomta el. A mennyből pottyant fekete angyalt megszemélyesítő Gangxta Zolee-ra abszolút illik a gengszter klisé, így kissé sem közegidegen ebben a történetben.”

Hogy Bonnie szavait idézzem : ez nem egy újabb kurva balett! A Bonnie és Clyde gengszterpop alkotói pontosan a korábbi feldolgozások elcsépeltségét igyekeznek meghaladni. Éppen ezért nem puszta revüszínházról van itt szó, melynek célkitűzése egy szignifikáns kulturális-közéleti jelenség feldolgozása szórakoztató céllal. A jeleneteket egészen vegyes koncepció fűzi össze, melynek alappilére valóban a revü, ugyanakkor, mint finom ornamentika, más műfaji elemek is megjelennek: amennyiben ragaszkodunk az analógiákhoz, mondhatnánk inverz misztériumjátéknak, amelyben a hősöket inkább kiforgatják felmagasztalt mivoltukból. Másfelől azzal, hogy a főszereplők – Molnár Ferenc Liliomjához hasonlóan – esélyt kapnak a számadásra múltjukkal, közelebb kerülünk a moralitáshoz és az Akárki-játékhoz. Határozottan modern, epikus színházi motívum a múlt beemelése az időkezelésbe, valamint a kívülről, a megváltó hírnökeként felléptetett narrátor alakja.

Forrás: Az Orfeum, fotó: Forgács Bea

A múltidéző vagy éppen modern színházi vonások ennyiben ki is merülnek, hiszen azért a revüszerűség dominál. Ugyan a cselekménynek áradó időszerűsége van, mégis megtartja szkeccs vagy montázs jellegét. Az egymást követő jelenetekben bőven kapunk társadalmi szatírát, és előtérbe kerül a testiség burleszkbe hajló kihangsúlyozása. Mivel a revü sem kizárólag prózai műfaj, természetesen nem maradunk zene nélkül. A jeleneteket átjárják az olykor kirobbanóan vérbő, máskor inkább melankolikusan lüktető dzsesszdallamok, de egyébként a kortárs magyar popzene slágerei hangzanak el, kissé áthangszerelve. Fontos kihangsúlyozni, hogy a szűkös méretadottságokból következően nem mozgatnak meg nagy tömegeket a színpadon, a díszlet- és kellékhasználat limitált. Mindezért kárpótol a színészek expresszív fizikalitása, gesztikulációja és a korhű jelmezek, melyek szintén visszacsempészik a dzsesszkorszak pezsgését az összképbe.

Forrás: Az Orfeum, fotó: Forgács Bea

A Clyde-ot alakitó Ódor Kristóf a zenés színház rajongói számára nem ismeretlen, dallomos tenorját így felesleges ismét magasztalnom. Emellett számtalan alkalommal bizonyította már, hogy nem csupán énekes színészként állja meg a helyét. Deromantizált, olykor kissé bárgyúra csupaszított Clydejának megformálása közben azért a megfelelő pillanatokban megvillan a tragikum visszfénye is. Muri Enikő remek musicalénekesnő, prózai alakítása mégis kissé egyenetlen, habár talán pont a technikai magabiztosság hiánya tette annyira bájossá, szerethetővé ebben a szerepben. Méltányolandó Ódor részéről, hogy kollegiális hozzáállással igazodott partneréhez, technikai fölényével nem nyomta el. A mennyből pottyant fekete angyalt megszemélyesítő Gangxta Zolee-ra abszolút illik a gengszter klisé, így kissé sem közegidegen ebben a történetben. Meglehet, sajátos stílusú karakterértelmezéséhez a befogadónak is legalább annyira egyedi humorra lehet szüksége.

„A jeleneteket egészen vegyes koncepció fűzi össze, melynek alappillére valóban a revü, ugyanakkor, mint finom ornamentika, más műfaji elemek is megjelennek: amennyiben ragaszkodunk az analógiákhoz, mondhatnánk inverz misztériumjátéknak, amelyben a hősöket inkább kiforgatják felmagasztalt mivoltukból. Másfelől azzal, hogy a főszereplők – Molnár Ferenc Liliomjához hasonlóan – esélyt kapnak a számadásra múltjukkal, közelebb kerülünk a moralitáshoz és az Akárki-játékhoz. Határozottan modern, epikus színházi motívum a múlt beemelése az időkezelésbe, valamint a kívülről, a megváltó hírnökeként felléptetett narrátor alakja.”

Első benyomásunk az lehet, hogy hőseink számadásukkal nem nyerik el a megváltást. Számomra bizonyos szempontból mégis: ahogyan a filmekkel, könyvekkel belénk plántált klisék lassan szertefoszlanak, közelebb kerül hozzánk két ember, akik semmiben sem különböznek tőlünk. Bonnie egy intelligens, tehetséges lány, aki szeretetre és elismerésre vágyik. Clyde egy egyszerű srác, aki büszkévé akarja tenni az anyját. Azok számára, akik a színházat esztétikai elvágyódásuk kapujának tekintik, ez a flitter-lélektaniság kissé lezseren lifeghet a történet szövetén, viszont azoknak, akik a kapcsolódást keresik, mindenképpen jó kapaszkodót nyújt. Ebből a szempontból külön erénye az előadásnak az interaktivitás, így azok, akik a nézők utóbbi kategóriájába sorolhatók, pozitívumként értékelhetik, hogy a színészek folyamatos interakcióban vannak a közönséggel.

Forrás: Az Orfeum, fotó: Forgács Bea

Én, a magam vállaltan “old school” esztétikai állásfoglalásával, inkább az első csoportot erősítem. Határozottan elvárom a színháztól, hogy a tapasztalati élményvalóságtól a műalkotás utópikus távlatai felé mozdítson el. Ez a produkció határozottan nem ilyen. De mentségére szolgáljon, hogy maga az Orfeum sem sugallja azt, hogy többet akarna vagy tudna nyújtani a könnyed kikapcsolódásnál. Ha a potenciális néző igényes szórakozást keres, mindenképpen jobban jár, mintha a távkapcsolót nyomogatná, már csak azért is, mert a színházélményen túl a kitűnő háromfogásos vacsorát és a hangulatos bárpult italkínálatát is élvezheti. Aki pedig valami mélyebbre vágyik, választhat egy operát vagy – Bonnie nagy bánatára – egy újabb kurva balettet.

Legközelebbi előadások: szeptember 20. , október 26.

Jegyek Jegyek

Egy vájt fülű színházrajongó