• SzínPortrék – “…mindig is a tenyerén hordozott Isten…”

    Portréinterjú Máthé Beáta operaénekessel

    Tematikus daldélutánjai, sokszínű színpadi repertoárja révén, Szegeden Máthé Beáta mára húzónévnek számít. A Szegedi Nemzeti Színház operatagozatának fiatal drámai szopránja mély beleérző képességgel, alázattal, és nem kevés tudatos munkával építette fel énekművészi karrierjét. A 2024/2025-ös évadban Pillangókisasszonyként láthatjuk viszont.

    Forrás: Máthé Beáta, fotó: László Dorina

    Prózai színésznek készültél, de már a Főnix Művészeti Műhely Színiiskolájában operett- és musical dalokat énekeltél. Amikor egészségügyi területen dolgoztál, szintén hasznát vetted a hangodnak. Végül a Színház- és Filmművészeti Egyetemre sem jutottál be. Nem gondolod, hogy van ebben egyfajta sorsszerűség?

    Minden nyílegyenesen ebbe az irányba vezetett. Ha az eddigi életemre visszatekintek, arra az időszakra is, amikor még nem voltam ennyire tudatos, mindig a színházba vágytam. Mivel a családom nem rajongott a zenés műfajért, inkább klasszikus darabokra jártunk, így evidens volt, hogy prózai színész leszek. Tizennégy éves koromig csak ilyen irányú vágyaim voltak. Öt évig – tizenhattól huszonegy éves koromig – jártam a Főnix Műhely művészeti képzésére, énekoktatás közben ott figyeltek fel a hangomra. Belekóstoltam az operettekbe is, de a musical volt a fókuszban. Magántanárnál folytattam, azonban egy idő után úgy éreztem, hogy a musical nem jelent kihívást. Vágytam arra, hogy kicsit küzdeni kelljen a nótákkal. Ekkor került előtérbe az operett. Kármán Emesénél kezdtem a klasszikus énekhangképzést, tőle megkaptam életem első operaáriáját is Puccini Gianni Schicchi-jéből. Amikor azt megtanultam, elénekeltem, egyből beleszerettem. Nagyszerű az operett, a musical, viszont tudtam, hogy nekem az opera lesz az utam. Már látom, azért jó, hogy nem kerültem be a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, mert akkor musical szakirányon maradok, és nem találom meg azt, amivel jelenleg is foglalkozom és a legnagyobb örömet jelenti az életemben.

    Puccini Manon Lescaut-ja kapcsán korábban úgy nyilatkoztál, hogy szemben a főszereplővel nem feltétlenül választanád a pénzt a szerelem ellenében. Művészként is egyetértesz azzal, hogy a tehetségeddel valami magasabb, szellemibb szolgálatában állsz, és nem pusztán a szórakoztatásról, csillogásról szól ez a pálya?

    Egyetértek Dr. Till Gézával, aki azt írta, hogy az opera a színpadtörténet legösszetettebb műfaja, a zenei megfogalmazás királya. Ez valóban egy magasabb szellemi szolgálat, mégis egyben szórakoztatás, csillogás is. Mondhatjuk, hogy Verdi és Puccini a maguk idejében közönségkedvencek voltak, azonban ez nem jelenti azt, hogy a zene, amelyet alkottak ne lenne minőségi. A kettő nem zárja ki egymást. Nyilván, azért választottam ezt a pályát, mert imádom az operát, a komolyzenét. Ha akárcsak egy nézőnek gazdagítom az estéjét, arra az időre, amíg a színházban ül, elfeledtetem a hétköznapokat, akkor már sokat tudtam érte tenni. Egyébként, érdekes volt, amikor elkezdtem ezzel a karakterrel dolgozni. Először elutasítottam, aztán ahogyan beleástam magam a személyiségébe, nem azt mondom, hogy egyetértettem vele, de elfogadtam. Gondolj bele, abban az időben, amikor ez a történet játszódik, a nők nem voltak ennyire szabad egyéniségek. Kérdőre vonhatom most, a XXI. században Manont, hogy képes a pénzt választani a szerelem helyett, miközben én már megteremthetek magamnak bármit? Kontextusba kell helyezni, mi a fontosabb. Jelenleg, 2024-ben, a szerelem, mert minden mást meg tudunk magunknak adni.

    Forrás: Máthé Beáta, fotó: László Dorina

    Készülsz most valamilyen megmérettetésre? Énektanárod, Sümegi Eszter tudtommal kifejezetten bátorítja a tanítványait a versenyzésre.

    2017-ben indultam a X. Simándy József Nemzetközi Énekversenyen, majd a Marton Éva Énekversenyen 2020-ban. Most is jelentkeztem egyre, rövidesen kiderül, bejutottam-e. Nem vagyok egyébként versenyzős. Nem a versenyhelyzet miatt, hanem, mert viszonylag későn kezdtem. Harmincegy éves voltam, mikor befejeztem az egyetemet, és addigra már – nincs mit szépíteni ezen – kiöregedtem a versenyekből. Mesterkurzusokon viszont szerencsére részt tudtam venni.

    A versenyek nem nyitottak meg kapukat jó lehetőségek felé?

    Nem, sajnos valamiért nem úgy alakult. Minden okkal történik, ezért nem bánom. Lehet, hogy azért nem sikerült , mert valami jobb vár rám. Azt mondhatom, hogy mindig is a tenyerén hordozott Isten. Amikor túlságosan elbíztam magam, összelapogatott kicsit, ezzel emlékeztetett arra, hogy az egész életet, a pályámat alázattal kell folytatni. De sosem kerültem le a tenyeréről, ezt határozottan érzem. Nemcsak a szakma, hanem a magánélet szempontjából is.

    Nagyszerű az operett, a musical, viszont tudtam, hogy nekem az opera lesz az utam. Már látom, azért jó, hogy nem kerültem be a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, mert akkor musical szakirányon maradok, és nem találom meg azt, amivel jelenleg is foglalkozom és a legnagyobb örömet jelenti az életemben.

    Volt szerencséd olyan művészektől tanulni, mint Sass Sylvia, Rost Andrea, Miklósa Erika vagy éppen Marton Éva. Sümegi Eszterrel – akit mindketten láthatunk ma este az Operaház Aida produkciójában – hogyan találkoztál?

    Kolonits Klárán keresztül, akihez nem jártam mesterkurzusra, de a férjével, Dinyés Dániellel együtt támogattak, és támogatnak a mai napig. Amikor szerettem volna ismét énektanárhoz járni, Klári úgy gondolta, Eszter tudna nekem segíteni. És tényleg, hiszen azonos a hangfajunk. Nagyon jól meg tudja tanítani, mit kell kihangsúlyozni, amitől igazán erőteljes egy drámai szoprán.

    Mezzoszoprán mellékszereppel debütáltál a Carmenben, később lírai szerepekben is kipróbálhattad magad, például a Bohéméletben. Marton Évához viszont már Turandot drámai szopránhoz illő áriáját vitted. Továbbra is vallod, hogy nehezen beskatulyázható a hangod?

    Eléggé széles a hangtartományom, két és fél oktávot fed le. Pont emiatt, az egyetemi éveim alatt nem tudtam, hol lesz a súlypontja. Meg nem volt elég önbizalmam sem, hogy eldöntsem. Dinyés Dániel, a volt zeneigazgatóm meghallotta bennem az egyértelmű szopránt, és tőle kaptam a lehetőséget, hogy bizonyítsak a Bohémélet Mimijében, és a Don Giovanni Zerlinájában. A következő évadban Paminát fogom énekelni a Varázsfuvolában, ami elsőre furcsa lehet, ha a beszédhangomat hallod. Fiatal drámai szopránnak tartom magam, mégis nagyon örülök ennek a szerepnek, ugyanis Mozart zenéjén keresztül lehet a kristálytiszta énektechnikát megtanulni. Alapvetően arra törekszem, hogy olyasmit énekeljek, ami jól esik a torkomnak. Egy tudatos énekesnek az is feladata, hogy megtanulja, mi az, amivel magát és a hangszálait nem kínozza.

    Forrás: Máthé Beáta, fotó: László Dorina

    Még mindig szerepálmod Turandot?

    Abszolút. Bár azóta sem vettem elő azt a szerepet. Még mindig nem vagyok eléggé érett hozzá, nem személyiségben, inkább hangban. Biztosan el fogom egyszer énekelni, de nem mostanában. Ha egyszer eljutok oda, az betetőzése lesz az egész pályámnak.

    Ki tudnál emelni egy olyan szerepet, amely önismereti szempontból hozzájárult a fejlődésedhez?

    Valahogy úgy találtak meg a szerepek, hogy a magánéletemben el tudtam helyezni őket. Amikor bemutattuk Verditől A kalózt, előtte pár hónappal hunyt el az édesanyám. Medora haláltusáját fel tudtam használni arra, hogy hozzásegítsen a veszteség feldolgozásához. A Bohéméletben Rodolfo nem tudja elviselni, hogy Mimi elsorvad mellette, ezért megfutamodik. Akkor pont olyan kapcsolatban éltem, amelyben a páromat frusztrálta a helyzet, hogy én előre haladok, ő meg egy helyben áll, és mivel nem tudott mit kezdeni ezzel, elmenekült. Ezen segített túllépni Mimi szerepe. Ha újra megtalálna, nyilván nem azt szűrném le belőle, amit 2020-ban, hanem a személyiségének egy másik pontja állna hozzám közelebb. Valójában azért fantasztikus dolog színésznek lenni, mert minden figura ott van bennem, benned is, mindenkiben, de a színpadon én eljátszhatom ezeket, olyan karaktereket is, amelyeket a hétköznapokban nem hoznék elő magamból.

    Azt mondhatom, hogy mindig is a tenyerén hordozott Isten. Amikor túlságosan elbíztam magam, összelapogatott kicsit, ezzel emlékeztetett arra, hogy az egész életet, a pályámat alázattal kell folytatni. De sosem kerültem le a tenyeréről, ezt határozottan érzem. Nemcsak a szakma, hanem a magánélet szempontjából is.

    Egy korábbi interjúban a külföldi primadonnák közül Anna Netrebkot emelted ki, ugyanakkor fontos alak számodra Maria Callas is. Mit tanultál tőlük?

    Callastól mindenképpen a szenvedélyességet. Netrebkotól a szorgalmat, az alázatosságot, a törekvést nagyon jól meg lehet tanulni. Úgy gondolom, ezekre van szüksége egy művésznek. Nagyszerű, ha valakinek van – mint alapkellék – tehetsége, de csak ezzel nem fog egyről a kettőre jutni.

    És Sümegi Esztertől?

    Tudatosságot. A tanárnőm nagyon tudatos énekes, ő mondta nekem azt, hogy az éneklés egy versenysport, ugyanaz a fizikai erőnlét szükségeltetik hozzá. Ahogyan a sportban nem lehet csak úgy edzegetni, ezen a pályán sem elég csak énekelgetni. Minden nap énekelni kell. Ha bemelegítés nélkül három métert ugrasz, az a tehetség, de ha gyakorolsz, az öt méter is sikerülhet, sőt nyerhetsz. Egy énekes lehet, hogy ki tud énekelni egy H-t, viszont ha gyakorol, egy C is kijöhet. Minden tudatosság és rendszeresség kérdése. Eszterben egyébként a szenvedélyesség és a tudatosság egyaránt megvan, az életét teljes energiabedobással éli.

    Forrás: Máthé Beáta, fotó: László Dorina

    A következő évadban Puccini Pillangókisasszonyát hívod majd életre a Szegedi Nemzeti Színház színpadán. Nagyon úgy tűnik, hogy most a helyeden vagy, honnan fogsz meríteni egy ennyire tragikus szerep hiteles megformálásához?

    Valószínűleg az ő karakterét nem a jelenkori életemből, inkább a múltamból fogom felépíteni. A gyermek- és tinédzserkori naivitásomhoz nyúlok vissza. Amikor azt gondolod, senki nem hazudik, mindenki azt mondja, amit gondol, mindenki ugyanúgy gondolkodik és létezik, mint te. Ha így nézzük, Pinkerton pillanatnyi érzései, fellángolása, meggondolatlansága abszolút szemben áll Cso-Cso-szán naivitásával, emberekbe vetett hitével. Már hallgatom, tanulgatom, viszont még nem nagyon mélyedtem bele, mert lefoglalnak a daldélutánok a Reök-palotában. A nyár második felének viszont biztosan ez lesz a programja.

    “Valójában azért fantasztikus dolog színésznek lenni, mert minden figura ott van bennem, benned is, mindenkiben, de a színpadon én eljátszhatom ezeket, olyan karaktereket is, amelyeket a hétköznapokban nem hoznék elő magamból.”

    Mit gondolsz az opera jelenlegi helyzetéről? Népszerűsítésre vagy inkább edukációra volna szükség?

    Én azt gondolom, nem ismerik ezt a műfajt. Az országos szintű kereskedelmi csatornákon nem nagyon találkozol klasszikus zenével vagy operával. A TikTok csatornámmal, persze van vicces meg könnyebb tartalom is rajta, az elsődleges célom az edukáció. Közelebb szeretném hozni a következő generációhoz azt, hogy nem ördögtől való a klasszikus zene. Mert, ha meghallják, hogy opera, egyből arra gondolnak, hogy kövér emberek állnak és énekelnek, mivel a filmekben így ábrázolják a művészeket. Ezt a tévhitet szeretném szertefoszlatni, és ha nem is feltétlenül ülnek be egy Wagnerre, megismerik ezt a műfajt, ezt a zenét és talán nyitottabbá válnak. Dinyés Dániel szokta mondani, hogy Puccini zenéje tiszta Tom és Jerry. Meghallgatod a Bohémélet első jelenetét, amikor Mimiék a kulcsot keresik és szaladgálnak, becsukod a szemed, ott pörögnek előtted az események. Ezeket szeretném megismertetni az emberekkel TikTokon. Egyfelől izgalmas, másrészt kihívás, hogyan csináljam úgy, hogy ne unják meg.

    NÉVJEGY
    Máthé Beáta, drámai szoprán

    1988-ban született Budapesten. 2019-ben a Szegedi Egyetem Zeneművészeti Karán klasszikus operaénekművész-mesterdiplomát szerzett. 2017 óta magánénekes a Szegedi Nemzeti Színház operatársulatában. Mozart, Donizetti és Puccini operáiban láthattuk, de szerepelt Lehár és Strauss operettjeiben is. Szabadidejében masszázzsal, jógával, videóvágással is foglalkozik. Aktív a közösségi médiában:
    https://www.tiktok.com/@mathebeata.operaenekes

  • Emberi kapcsolataink mindennapi dialektikája

    Kritika Tollár Mónika A lemez két oldala című képzeletszínházáról, és Pál Feri Végre értjük egymást! című előadásáról

    A lemez két oldala című képzeletszínházi előadást a Marczibányi Téri Művelődési Központban láthattuk viszont. Az A és B oldalt ezúttal Szandtner Anna és Szamosi Zsófia szólaltatták meg. A hangszedő tű botladozását Pál Feri gondolatai hozták szinkronba.

    Forrás: Tollár Mónika, fénykép: Dala Gábor

    Tollár Mónika neve a színházi szakmában nem ismeretlen. Sokoldalú tehetség, aki nem csupán színpadi rendezőként, hanem producerként is bemutatkozott. Jelenleg saját produkciós irodája élén egyengeti különleges alkotásai életét. Képzeletszínházi előadása Janikovszky Éva A lemez két oldala című kötetére épül, amely tulajdonképpen egy tanulságos daloskönyv hétköznapi konfliktusainkról. Híven a posztmodern stílusirányzat műfaji áteresztőképességéhez, a színházélményt ez alkalommal is tudományos nézőpont egészítette ki.

    “Ami akkor megragadott, továbbra is határozott erénye a rendezői koncepciónak: jó érzékkel tapint rá emberi kapcsolataink mindennapi dialektikájára. Már maga a képzeletszínház besorolás magában hordoz egyfajta paradoxont. Ám, ahogyan a valóság kategóriái is a fantáziából erednek, esetünkben is hamar kiderült, hogy itt bizony nem puszta képzelődésbe, ellenkezőleg komoly élethelyzetekbe kapcsolódtunk be.”

    Forrás: Tollár Mónika, fénykép: Dala Gábor

    A vándorelőadás szereplői között ritkán találkozhattunk ugyanazokkal a színészekkel az elmúlt tíz év során. 2023-ban egyébként eltérő tematikus keretben részese lehettem az élménynek. Ami akkor megragadott, továbbra is határozott erénye a rendezői koncepciónak: jó érzékkel tapint rá emberi kapcsolataink mindennapi dialektikájára. Már maga a képzeletszínház besorolás magában hordoz egyfajta paradoxont. Ám, ahogyan a valóság kategóriái is a fantáziából erednek, esetünkben is hamar kiderült, hogy itt bizony nem puszta képzelődésbe, ellenkezőleg, komoly élethelyzetekbe kapcsolódtunk be.

    Forrás: Tollár Mónika, fénykép: Dala Gábor

    Az előzőleg látott verzióban ezt kevéssé direkten érzékeltette a rendező, ezúttal viszont Szamosi Zsófia és Szandtner Anna öltözéke első pillantásra felerősítette a szemben állást. A két színművész egy sötét, illetve világos árnyalatú estélyiben foglalt helyet a színpadon. Szamosi csúcspontokon kirobbanó szituációs játékát Szandtner kimértebb karakterértelmezése ellensúlyozta. A váratlan helyzetváltoztatások, a kiemelkedő mimika további ellenpontozást adtak. A kettejük által előadott – mindannyiunk számára ismert – lélektani epizódok rávilágítottak, hogy a sötét és világos nem pusztán egymás ellentétei, hanem átmenetek egymásba: azaz esetünkben a rendetlenség miatt zsörtölődő anyából a kutakodó anyós előtt hirtelen újból gyermek lesz.

    “Súrlódásaink mögött, mint kódolt üzenet, éppen a vonzás bújik meg. Ahogyan az Egyik nem létezhet a Másik nélkül, és fordítva, a teljességhez szükségünk van egymásra. Az est végén nem gördült le a függöny, melyet hatásos szimbólumként is értelmezhetünk: remélhetjük, a jövőben mi sem engedünk függönyt magunk és a velünk szemben álló közé, helyette közelebb lépünk embertársunkhoz, több empátiával és megértéssel.”

    Forrás: Tollár Mónika, fénykép: Dala Gábor

    Meghallgattuk mindkét oldalt, de a hangszedő tű közben mindig megakadt. Felismerhettük ugyan, hogy az igazság szükségszerűen ellentéteket hordoz magában, ezek feloldására viszont csak ezután tehettünk kísérletet a Végre értjük egymást! című előadás alatt. Korábbi alkalommal a tudományos nézőpontot a generációkutatás eredményei szolgáltatták. Ezúttal ez a szerep a pszichológiára hárult. Pál Feri, az ismert római katolikus pap, jelen helyzetben mentálhigiénés szakemberként emberléptékű előadásmódjával helyre igazította az elakadást. Sajátos humorával megdolgoztatta a rekeszizmainkat is, bár sajnálatos módon ez nem volt elegendő a kalóriák elégetésére, melyeket a Marczi kávézó házi süteményeivel vittünk be. Összességében objektív értékű összefoglalójával Feri megteremtette az A és B oldal szintézisét:

    Súrlódásaink mögött, mint kódolt üzenet, éppen a vonzás bújik meg. Ahogyan az Egyik nem létezhet a Másik nélkül, és fordítva, a teljességhez szükségünk van egymásra. A harmadik felvonás végén nem gördült le a függöny, melyet hatásos szimbólumként is értelmezhetünk: remélhetjük, a jövőben mi sem engedünk függönyt magunk és a velünk szemben álló közé, helyette közelebb lépünk embertársunkhoz, több empátiával és megértéssel.

    Egy vájt fülű színházrajongó

  • Miféle földalatti harc…?

    Kritika a QJÚB koncertszínházi estjéről

    A művészetek határterületeit feszegető alkotóközösség, a QJÚB élén invitálta a közönséget lélekgyógyító önvizsgálatra Vecsei H. Miklós. A formáció a főváros XVI. kerületében található az Erzsébetligeti Színházban lépett először színpadra az új évben.

    Vecsei H. Miklós (ének, fotó: Babai Dénes)

    A Qjúb a különböző művészeti ágak határait relativizáló kísérletként indult, amely a zene, az irodalom, a színház és a pszichológia lélekemelő erejét egyesíti. A csapat 2023. december 8-án érkezett fontos mérföldkőhöz, ugyanis megjelent első stúdióalbumuk, QJÚB – a kocka kibontása címmel, mely experimentális hangzásban vezeti végig a hallgatót Pilinszky János költészetén. A különleges hanganyaghoz egy szintén határeseti koncertszínházi előadást is létrehoztak az alkotók, melybe a előadóművészet és a zene nyelve mellé, a fényművészet és az animáció eszközeit is beemelték.

    “A produkció jellegéből adódóan érdemes lehet elvonatkoztatni a tudatosságtól, ellenkező esetben a katarzis csorbulhat. Nem célszerű akár versolvasással, akár az album meghallgatásával felkészülni. Jobb, ha egyszerűen csak elfoglaljuk a helyünket, és a kivetítőn átfutó szövegre koncentrálunk: Ne keress történetet. Csak fogadd be, amit látsz, hallasz, érzel! Ez a felszólítás ijesztő lehet, hiszen az elfordulás a tudattól a megismerésből fakadó kapcsolat elvesztését jelenti a külvilággal, ugyanakkor az érzékelés határán túl kerülhetünk közelebb önmagunkhoz.”

    Hegedűs Bori (ének, fotó: Babai Dénes)

    A produkció jellegéből adódóan érdemes lehet elvonatkoztatni a tudatosságtól, ellenkező esetben a katarzis csorbulhat. Nem célszerű akár versolvasással, akár az album meghallgatásával felkészülni. Jobb, ha egyszerűen csak elfoglaljuk a helyünket, és a kivetítőn átfutó szövegre koncentrálunk: Ne keress történetet. Csak fogadd be, amit látsz, hallasz, érzel! Ez a felszólítás ijesztő lehet, hiszen az elfordulás a tudattól a megismerésből fakadó kapcsolat elvesztését jelenti a külvilággal, ugyanakkor az érzékelés határán túl kerülhetünk közelebb önmagunkhoz.

    Ratkóczi Huba (szólógitár, fotó: Babai Dénes)

    Ahogyan a színháztermen végighullámzott a sötétség, – akár Wagner újjászületést hirdető Rajna-motívuma -, hirtelen a nem-tudás mélyébe merültünk alá. A test itt puszta közvetítővé vált. Az előadók alakja a sötétbe olvadt, sziluettjüket csak a felvillanó, színes fénynyalábok érzékeltették. A víz alatti kaleidoszkóp-hatást néhány beúszó kép vagy videófelvétel szakította meg. Akárha Rorschach-táblák sorjáztak volna a szemünk előtt, gondolataink a szabad asszociációk sűrű hálózatán át, tudattalan források hatalma alá kerültek.

    Paczári Viktor (basszusgitár, fotó: Babai Dénes)

    A főszerep nyilvánvalóan a hangzásbeli minőségnek jutott, mely a tudattalan feltárásának egyik fontos közvetítője. A koncertszínház zenei anyaga az album dallistáját követi. Annak ellenére, hogy minőségi könnyűzenéről van szó, az élmény semmivel nem marad el a komolyzene hallgatása közben tapasztalhatóktól. A dalok széles műfaji változatosságot mutatnak. Hallhatunk itt – a teljesség igénye nélkül – alternatív, indie rock feldolgozásokat, meghatározó az elektronika, itt-ott beszivárog némi jazz-es lüktetés vagy éppen a műdalok szomorkás hangulata, de a keményebb szólamok kedvelői sem csalódnak, hiszen hangsúlyos a pszichedelikus rock, a grunge és hard rock is. A sokszínűségnek remek keretet ad Vecsei H. Miklós nyugodt, olykor már melankolikus szavalásba hajló, és Hegedűs Bori harmonikus, a megfelelő pillanatban nyersebb énekhangja.

    Felmerülhet bennünk, hogy a művészet azon erénye, mely a világ – egyúttal önmagunk – megértésében nyújt segítséget, tulajdonképpen hasonló a borderline állapothoz. A művészek is csak egy-egy szilánkot tudtak az egészből a maguk alkotása által, saját területükön megragadni, viszont ránk maradt az a fáradságos feladat, hogy ezeket a darabokat egységbe rendezzük. Ez a kreatív fiatalokból álló csoport nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy túllépjen a korlátokon, és – Wagnerhez hasonlóan – egy több dimenziót átfogó egységet bocsásson a befogadó rendelkezésére, nem csupán valamiféle töredéket.

    Frimmel Jakab (billentyű, elektronika, fotó: Babai Dénes)

    Vecsei az előadás végén némi iróniával jegyezte meg, hogy reméli, nem volt sok(k) a közönség számára az élmény. Véleményem szerint az elegyítés az előadó- és képzőművészeti ágak, illetve zenei zsánerek vonatkozásában érzékletes betekintést nyújt Pilinszky személyiségzavartól terhelt világképébe. Mindazokat a szélsőséges érzelmeket, melyek szétáramlanak a versek erőszakos, sebző képein, mindig a megfelelő aláfestés fokozza. Azon túl, hogy a megzenésített versek segítenek ezen bennünk is jelen lévő – rendszerint elfojtott – érzelmek feldolgozásában, egy idő után túlmutatnak a lírikuson, olyannyira visszafordulunk önmagunk elvesztett ősvilágába, ahonnan ekkor már a saját traumáink is betörnek. Ez az a pillanat, amikor a költőben elsiratjuk önmagunk hasonló sorsú mását.

    Mihalik Ábel (dob, fotó: Babai Dénes)

    Felmerülhet bennünk, hogy a művészet azon erénye, mely a világ – egyúttal önmagunk – megértésében nyújt segítséget, tulajdonképpen hasonló a borderline állapothoz. A művészek is csak egy-egy szilánkot tudtak az egészből a maguk alkotása által, saját területükön megragadni, viszont ránk maradt az a fáradságos feladat, hogy ezeket a darabokat egységbe rendezzük. Ez a kreatív fiatalokból álló csoport nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy túllépjen a korlátokon, és – Wagnerhez hasonlóan – egy több dimenziót átfogó egységet bocsásson a befogadó rendelkezésére, nem csupán valamiféle töredéket.

    A kultúra és az önismeret népszerűsítésében fontos szerepük lehet az olyan progresszív szellemű kezdeményezéséknek, melyek az Y és a Z generációt is meggyőzik, mivel manapság nehéz rávenni az embereket, hogy Wagner operáira beüljenek . Ennek a kritériumnak a QJÚB – a kocka kibontása mindenképpen megfelel, mert határozottan több, mint felszínes eszképizmus. Igazi kortárs összművészeti alkotás.

    Legközelebbi előadások: április 5., április 9., április 26., május 15., május 28.

    Jegyek Jegyek Jegyek

    Egy vájt fülű színházrajongó

  • Bennünk él a Sátán örökké?

    Kritika a Budapesti Operettszínház Jekyll és Hyde musical-feldolgozásáról

    A legendás Somossy egykori Orfeumának méltó utódja az idei évadban ismét három időpontban tűzte műsorra Frank Wildhorn legendás musicaljét. Vincze Balázs rendezésében angyalként tűnt fel dr. Jekyll, majd vérfagyasztó árnyként fojtotta el a közönség lélegzetét Mr. Hyde a színpadon.

    A musical Stevenson elbeszéléséhez alapvetően csak kerettörténetében kapcsolódik. Színünk a viktoriánus London, valamikor az 1800-as évek derekán. Dr. Henry Jekyll a köztiszteletben álló orvos fejébe veszi, hogy megváltja a világot egy szérum segítségével, amely kiküszöböli a rosszat az emberi természetből. Vincze Balázs feldolgozásában mindezen nem csupán az emberiség üdvéért, hanem az őrület mélységében rekedt apjának megmentéséért fáradozik. Kísérlete azonban visszájára fordul. Életre hívja a lelkében szunnyadó árnyékot, mely egy valóságos szörny, Edward Hyde alakjában lesz úrrá tudatán. Rosszabbik fele valóra váltja mindazt, amiről ő maga álmodni sem mert. Hyde sorra véres bosszút áll Jekyll rosszakaróin, és az igazságszolgáltatás pörölye elől egy éjszakai pillangó szárnyai alatt keres menekvést.

     Forrás: www.operett.hu (Fotó: Mahunka Balázs)

    Az önmagán kísérletező dr. Jekyll izzasztó küzdelme a személyiségén felülkerekedő rémmel jól kifejezi az észből és szívből összegyúrt ember őrlődését két szerep között. Mindig próbálunk a lehető legjobbak, legszerethetőbbek lenni, de titkon ott suttog az árnyékunk. Ám, ahogyan a jó nem létezhet rossz nélkül, úgy a rosszban is ugyanúgy jelen van a jó, miként ez a musical Jó és gonosz című betétdalában is felmerül. A csábos kurtizán Lucy Harris, – akit ezúttal Nádasi Veronika keltett életre – beleszeret az angyali Jekyllbe, aki nem vágyai puszta tárgyaként, hanem emberként tekint rá. Reménykedni kezd abban, hogy új életet kezdhet. Csakhogy, akár a periférián rekedt lét szégyene, úgy akaszkodik rá a férfi ördögi énje, Hyde, aki végül magával rántja. Jó és rossz dialektikus küzdelmét remekül kiemelték a fénytől ragyogó londoni utcákat és a ködbe süllyedő nyomornegyedeket idéző díszletek. Miképpen az előkelő társaságok fényűző csarnokaiban és a camden town-i vörös lámpás házban zajló közjátékok is a társadalom két, egymással szemben álló rétegének összetűzéseit hivatottak érzékeltetni. Az utóbb említett díszletbe ágyazva hangzik el a Férfi kell!, mely az operettek pezsgő hangulatát idézi.

    A főszerepet alakító Sándor Péter megnyerő sármját látva, felmerülhet a kérdés, vajon nem a borító teszi-e…? Minden elfogultság nélkül mondhatom: korántsem. A musical voltaképpen a könnyedebb, a szórakoztatás határát súroló műfajok egyike, lágyabb, már-már „könnyűzenei” hangszínnel. Alakításiban ennek ellenére megvannak az operák drámai hőseinek elsöprő érzelem-hullámzásai. Akadnak, akik emiatt nem kedvelik a játékát, de egy ilyen összetett szerep esetében a szkriptszerű, sekélyes skálán mozgó érzelmek földhöz vágták volna a darabot. Az idealista Jekyll karakterének megformálását ez az érzelmesség tette igazán megindítóvá. Mindehhez remek aláfestést adtak sokszínű lírai tenorjának árnyalatai.

    A főszerepet alakító Sándor Péter megnyerő sármját látva, felmerülhet a kérdés, vajon nem a borító teszi-e…? Minden elfogultság nélkül mondhatom: korántsem. A musical voltaképpen a könnyedebb, a szórakoztatás határát súroló műfajok egyike, lágyabb, már-már „könnyűzenei” hangszínnel. Alakításiban ennek ellenére megvannak az operák drámai hőseinek elsöprő érzelem-hullámzásai. Akadnak, akik emiatt nem kedvelik a játékát, de egy ilyen összetett szerep esetében a szkriptszerű, sekélyes skálán mozgó érzelmek földhöz vágták volna a darabot. Az idealista Jekyll karakterének megformálását ez az érzelmesség tette igazán megindítóvá. Mindehhez remek aláfestést adtak sokszínű lírai tenorjának árnyalatai. Szinte mi magunk is átéreztük azt a hitet, amely a tudóst hajtja arra, hogy az emberi határát áthágja.

     Forrás: www.operett.hu (Fotó: Art&Lens Photography)

    Hyde bőrében a kamaszos fiúi báj nyers férfiassággá vadult, a humánus érzelmesség parázsló szenvedélybe csapott át. Sándor Péter a nyakig begombolkozott, viktoriánus úriember selyem jelmezéből vérvörös bőrkabátba vedlett át. Az átmenetet énektechnikailag is megnyerően fokozta. Az egyik percben a nézőt a hideg rázta a meghatottságtól, a másikban az arcába szökött a vér, és elszorult a torka a mohó szörny érdes, elrekesztett hangjától. De nem is csoda az izgalom, hiszen mindaz, ami ennyire ellentétes érzelmeket képes gerjeszteni, nem lehet érdektelen. Egyszerre gyűlöltük és szerettük Edward Hyde-ot. A színészi bravúr betetőzését mégis a Párbaj című dal jelentette, mely az emberfeletti súlya alatt összeroppanó tudós vívódását közvetítette a végkifejlet előtt.

    Lucy karaktere az elejétől kezdve megkapó. Habár szemünk előtt, a végzet asszonyának exhibicionizmusával azonnal levetkezett, mégis mindaz, ami a lelkében megbújt, – azonnal éreztük –, mintha mindennek ellentettje lett volna. Lassacskán vetette le a rosszlány álarcát, a végletekig felkorbácsolva izgatottságunkat. Nádasi Veronika karakterformálása hibátlan. A csábítás édes-bús perceiben magával ragadott sötétebb altjával, majd az érzelmi kiszolgáltatottság csúcsán hangjának világosabb színeit villantotta fel. Jó példa erre a musical egyik emlékezetes balladája, a Csillagok idején.

     Forrás: www.operett.hu (Fotó: Mahunka Balázs)

    Hyde és Lucy jelenetei közben, mintha felforrósodott volna a levegő. Ezzel szembeállítva – bár nyilvánvaló, hogy kapcsolódásuk túlmutat a földi szerelem héja-nászán – dr. Jekyll és Emma Carew, mint egy pohár jeges víz a hőségben. Az orvos jegyesét alakító Fekete-Kovács Veronika hangban semmiképpen sem maradt alul színésztársaival szemben, ugyanakkor változatlanul, ugyanazzal az ártatlan negédességgel adott elő minden dalt. Eltekintve attól, hogy kontrasztját adta Nádasi hangszínének, az érzelmi áthevültség bárminemű komolyabb kifejezésének hiánya számomra kissé sterillé tette a játékát. Jelenetei Sándor Péterrel bájosak, de tűz nélküliek. Végig úgy érezhettük magunkat, mintha egy fűtetlen szaunában rekedtünk volna.

    Stevenson izgalmas erkölcsfilozófiai felvetése a musical cselekményén is átível. A bűntelen ember elgondolása kapcsolódik Kant etikájához, melynek lényegi konklúziója, hogy szabadságunk éppen abban áll, hogy választhatunk jó és rossz között. Az, hogy melyiket választjuk akaratszabadságunk függvénye. Számomra Dr. Jekyll a szabadságát felfedező ember példája, aki végül szembenéz a felelősség súlyával, amelytől olyannyira rettegünk mindannyian.

    Emma Carew karaktere a végkimenetelhez nem sokban járult hozzá, így ez az apró csalódás semmiképpen sem vett el a megszokott katarzis-élményből. Tíz óra után pár perccel vastapssal, szűnni nem akaró üdvrivalgással zárult az előadás. Az intenzitás természetesen egyenes arányban nőtt Sándor Péter és Nádasi Veronika ismételt feltűnésével. Az örömtaps ellenére, ugyanakkor, biztosra veszem, hogy egy ilyen alászállás után senki nem maradt ugyanaz. Akárhányszor újra és újra felcsendül valamelyik dal a fülünkben, a rejtett üzenet is dolgozni kezd:

     Forrás: www.operett.hu (Fotó: Mahunka Balázs)

    Stevenson izgalmas erkölcsfilozófiai felvetése a musical cselekményén is átível. A bűntelen ember elgondolása kapcsolódik Kant etikájához, melynek lényegi konklúziója, hogy szabadságunk éppen abban áll, hogy választhatunk jó és rossz között. Az, hogy melyiket választjuk akaratszabadságunk függvénye. Számomra Dr. Jekyll a szabadságát felfedező ember példája, aki végül szembenéz a felelősség súlyával, amelytől olyannyira rettegünk mindannyian. Ha meg is dermeszt a szorongás – akár Don Juant a Kőszobor jéghideg szorításában – , az ugrás a semmibe a mindenhez vezethet el. Mert a szabad választás aktusától való megfosztottság az individuum valódi bukása. – ahogyan találóan felcsendül a főszereplő invokációjában az első felvonás kezdetén.

    Felhívjuk az érdeklődők figyelmét, hogy Sándor Péter távozott az Operettszínházból, így a továbbiakban a musical kettős szereposztásban Dolhai Attilával és Homonnay Zsolttal látható.

    A kritika első verziója a B COOL Magazinban jelent meg, mely elérhető itt.

    Legközelebbi előadások: március 8., március 9., március 10.

    Jegyek

    Egy vájt fülű színházrajongó

  • A komolyság komikuma

    Kritika a Vígszínház Üvegcipő című előadásáról

    Újra látható a Vígszínházban Molnár Ferenc vígjátéka, az Üvegcipő, mely 1924-es megjelenése óta sem veszített aktualitásából. Mohácsi János posztmodern szellemiségű, pszichologizáló rendezésében olyan művészek tartanak görbe tükröt a nézők elé, mint Stohl András, Waskovics Andrea, Kovács Patrícia és Medveczky Balázs.

    Mindig izgalommal galoppozom át a zsöllyék útvesztőjén megszokott ülőhelyemig az első sorban,  mivel tudom, hogy maradandó élményben lesz részem. A Víg számomra vérbeli gondolat-színház. Az itt bemutatott rendezések számtalanszor túlmutatnak az alapműveken, és az alkotók különleges érzékenységgel ragadnak meg olyan aspektusokat, melyek a jelen társadalmát is foglalkoztató problémákra világítanak rá. Ez a szembesítés alkalomadtán korántsem kellemes, de az ember az egyetlen, aki létezésének abszurditását képes felismerni, és ha kellően önreflexív, talán nevetni is tud rajta. 

     Forrás: www.vigszinhaz.hu (fotó: Dömölky Dániel)

    A formabontó értelmezés természetesen korántsem egyenlő a klasszikusok iránti tiszteletlenséggel. Mohácsi János rendezése egyszerre kortárs és hagyománytisztelő. A színmű felvonásainak sorrendiségét megtartotta. A XXI. századi értelmezéshez képest a díszlet és a jelmezek is szabálykövetést mutatnak. A józsefvárosi polgári ház szegényes, bérelt szobái, a porral fátyolozott, szürke udvar, mintha a szerző rendezői instrukcióinak fotókópiái volnának. Mohácsi István helyenként a szöveghez hű maradt, de annak lassan folyó – mondhatni „csehovi” – lüktetését felizzította, hogy a mai néző szenzáció éhségét kielégíthesse. Ez nem feltétlenül kifogásolandó, hiszen annak idején már Babits Mihály is megjegyezte, hogy Molnár Ferenc nem törekedett kellő erélyességgel a társadalmi képmutatás hangsúlyozására . Ezt  a rendezést látva, azt hiszem, a nagy nyugatos is elpirulna, ugyanis, ami az eredeti szövegben csak finom utalás, az itt korántsem szalvétapostára lehelt csókként cuppan az arcunkra, hanem mint kemény pofon ráz fel. 

    Mohácsi János rendezése egyszerre kortárs és hagyománytisztelő. A színmű felvonásainak sorrendiségét megtartotta. A XXI. századi értelmezéshez képest a díszlet és a jelmezek is meglepő szabálykövetést mutatnak. A józsefvárosi polgári ház szegényes, bérelt szobái és a porral fátyolozott, szürke udvar, mintha a szerző rendezői instrukcióinak fotókópiái volnának. Mohácsi István helyenként a szöveghez hű maradt, de annak lassan folyó – mondhatni „csehovi” – lüktetését felizzította, hogy a mai néző szenzáció éhségét kielégíthesse.

    Tagadhatatlan, hogy a mesék a lelki életet mélyen meghatározó mozzanatokból táplálkoznak, ezúttal azonban semmi sem bújik meg finom szimbólumok mögött. Hamupipőke (Irma, szobalány) nem a jóképű hercegbe szeret bele, hanem az egyik bérlő után epedezik (Sipos János, bútorrajzoló). A Mostoha (Adél, főbérlő) szívesen keblére ölelné a Herceget (Császár Pál, ékszerész-segéd), ha nem féltené olyannyira jóhírét, s a Herceg nem volna szemtelen csábító, akivel szemben a józan ész előnyben részesíti Sipost. Inverz szerelmi négyszögbe gabalyodunk túlontúl emberi játszmákkal.

    A „drága mérges” Sipos urat alakító Stohl Andrást a színház Sirály feldolgozásában már láthattuk hasonló szorongásokkal küszködő alakként. Ott a zseni szerepében tetszelgő, középszerű  író, Trigorin figuráját játszotta, aki retteg a művészi lét egzisztenciális pokoljárásától. Izgalmas volt ismét egy olyan karakter bőrében látni, aki mazochisztikus önuralommal menekül a létezés elől. Karakterformálásával meggyőzte a közönséget arról, hogy több van benne a ráaggatott „közhelyes” skatulyánál. Profán, nyers játékában ezúttal megcsillant egyfajta méltóságteljes élni akarás. 

      Forrás: www.vigszinhaz.hu (fotó: Dömölky Dániel)

     Az első felvonásban a szereplők közötti kötődéseket meghatározó tudattalan együttállások rajzolódnak ki. Az eredeti szövegben bájosan meseszerű Irma és a mogorva szobaúr évődése. A kortárs interpretációban ez a kapcsolat elsőre inkább tűnik az Ödipusz-komplexus karikatúrájának. Még nyilvánvalóbb ez, ahogyan az apátlan árva lány lelki és fizikai értelemben vett anyját egyaránt helyettesítő „vénkisasszony” Adéllal verseng a szegény bútorrajzolóért.

     Az Irmát megszemélyesítő Waskovics Andrea – aki teljesítményéért Ruttkai Éva emlék-gyűrűt  kapott – kócos, szőke hajával, egészségtől pirosló arcával egyből egy naiv lányka érzetét keltette, de külsejével ellentétben olyan, a felnőtt léthez kapcsolódó érzéseket fejezett ki, amelyek a néző arcára is pírt csaltak. Waskovics alakításának üde játékossága remekül egyensúlyozott két ellentétes – egymást nem feltétlenül kizáró – pólus, melodráma és komikum között. 

      Forrás: www.vigszinhaz.hu (fotó: Dömölky Dániel)

    Ugyancsak komplexustól uralt viszony áll fent Adél és Császár Pál között. Kovács Patrícia, akit egyébként dinamikus, fiatalos lendület jellemez, hihetően közvetítette az elfojtásba belefásult asszonyt, aki megjátszott hidegfejűséggel tervezgeti ideális életét Sipossal. Azonban, amint ifjú szeretője feltűnik a színen, újult erővel ragyog. Színpadi karizmájának nagyszerű keretet adott a jelmezek közül kiemelkedő csodás esküvői ruha. A szikra működött Medveczky Balázssal. Szerethettük és szánhattuk ezt a párost „víg bukásában”. Medveczky, aki a Padlásban a komplex személyiségű Rádióst is életre kelthette már, mondhatni „visszaesett” az éretlen, hebehurgya ékszerész-segéd bőrében, de határozattan szórakoztatóan, emberien tette mindezt. 

     „Egy szivar, néha csak egy szivar – idézte Gál kapitány a második felvonásban. S valóban: a pszichoanalízis szakzsargonja mögött is egyszerű, mégis örök igény rejlik. Mindannyian szeretetre vágyunk és rettegünk az elvesztésétől. Megdöbbentő, mennyire lefegyverez mindmáig ez a rezdülés mindnyájunkat. De akkor miért mondunk le róla önként a hazug, képmutató társadalmi megbecsültség kedvéért? Hogy Adél útját választjuk, vagy a maga egyszerűségében őszinte szeretet szimbólumára, Irmára szegezzük a tekintetünket, egyedül rajtunk áll. Mégis, ha elég bátrak vagyunk visszatérni ösztönös-gyermeki lényünk álomvilágához, ahol a mese vágyteljesítő erejénél fogva bármi lehetséges, egy cselédből is hercegnő lehet.”

     Az emblematikus esküvői jelenet nóvuma, hogy a keserédes mulatozás közben élő vonós zenekar játszott. A második felvonástól kezdve, mint az eleinte apró repedések útján szivárgó talajvíz, lassan utat tört magának minden feszültség. Mintha a társadalom rosszallását tápláló felettes-én és a vágyaktól duzzadó ösztön-én csatározását jelenítette volna meg, amint Sipos a „tisztes” vendégseregnek szónokolt, miközben Irma részegségtől hevülten kiáltotta világgá, hogy a vőlegényt felszarvazták. Erre a paradoxonra erősített rá, mint izgalmas dramaturgiai fogás, a kettős szereposztások alkalmazása, vagy az a társadalmi szerepcsere, melyen az esküvőn féktelenül mulatozó őrmester (Horváth Szabolcs) esett át a harmadik felvonásra. A vígjáték hangulatát fokozták a freudi elszólásokból, a szabad asszociációs technikából merített szóviccek, melyek leplezett trágárságukban – ha tenyerünkbe temettük is az arcunkat – kicsiklandozták a felszabadult kacajokat. Ennek közvetítésében Telekes Péter (Stetner úr) és Csapó Attila (Gál kapitány) remekeltek. 

      Forrás: www.vigszinhaz.hu (fotó: Dömölky Dániel)

    Molnár Ferenc szövegében a záró felvonás inkább kedves és szelíd, ebben a feldolgozásban viszont a szereplők teljes kitárulkozásának lehettünk tanúi, az emberi természet színes-szagos állatiságával. Végül a feszültség fegyverdördülésének visszhangja lassan elült, és helyét a katarzis egyperces csendjének adta át. Mielőtt a függöny legördült, az „ideálpilóta” és a „kék tündér” egymásra találtak, a Mostoha egyedül távozott, szívünket pedig a mese bátorító melege hatotta át, de némi hamufolt azért bepiszkította örömünket.  

     „Egy szivar, néha csak egy szivar – idézte Gál kapitány a második felvonásban. S valóban: a pszichoanalízis szakzsargonja mögött is egyszerű, mégis örök igény rejlik. Mindannyian szeretetre vágyunk és rettegünk az elvesztésétől. Megdöbbentő, mennyire lefegyverez mindmáig ez a rezdülés mindnyájunkat. De akkor miért mondunk le róla önként a hazug, képmutató társadalmi megbecsültség kedvéért? Hogy Adél útját választjuk, vagy a maga egyszerűségében őszinte szeretet szimbólumára, Irmára szegezzük a tekintetünket, egyedül rajtunk áll. Mégis, ha elég bátrak vagyunk visszatérni ösztönös-gyermeki lényünk álomvilágához, ahol a mese vágyteljesítő erejénél fogva bármi lehetséges, egy cselédből is hercegnő lehet.

    Legközelebbi előadások: március 13., április 30.

    Jegyek

    Egy vájt fülű színházrajongó